Van valami különösen ironikus Dimitri Verhulst könyvében. Az író, aki pályája során mindig is az emberi lét abszurditásának érzékeny krónikása volt, ezúttal maga is mintha a foglyává válna egy abszurd gondolatnak, amelyet oly kíméletlenül igyekszik leleplezni. Az Elcseszett napok egy elcseszett bolygón szellemes, provokatív, gyakran rendkívül mulatságos könyv, ugyanakkor azt is példázza, milyen erővel képes rátelepedni egy ideológia még a legeredetibb alkotók műveire is.

A flamand Dimitri Verhulst a kortárs európai irodalom egyik legkarakteresebb hangja. Nemzetközi ismertségét elsősorban A nyomorultak dolgai (De helaasheid der dingen) hozta meg, amelyből nagy sikerű filmadaptáció is készült. Regényeiben rendre a kiszolgáltatottság, a családi örökség, az alkoholizmus, a társadalmi periféria és az emberi méltóság kérdéseit vizsgálja. Műveinek sajátossága a nyers realizmus és a fekete humor különleges elegye: hősei egyszerre tragikusak és komikusak, miközben az író soha nem fosztja meg őket emberségüktől.

Éppen ezért meglepő, hogy az Elcseszett napok egy elcseszett bolygón már nem az egyes emberek történeteire, sokkal inkább egy átfogó civilizációkritikára épül. A regény az emberiség történetét szinte megszakítás nélküli kizsákmányolásként, uralmi harcként és pusztításként mutatja be. A humor továbbra is működik, a nyelv szikrázik, a groteszk jelenetek emlékezetesek, ám a világmagyarázat sokkal egysíkúbb, mint Verhulst korábbi műveiben.

A nemzetközi kritika vegyesen fogadta a könyvet. Számos recenzens méltatta Verhulst nyelvi invencióját, szatirikus erejét és azt a képességét, hogy a legkomorabb témákat is képes felszabadító humorral ábrázolni. Mások ugyanakkor arra hívták fel a figyelmet, hogy a regény szándékosan túlzó konfliktus-központúsága helyenként inkább pamfletté, mint árnyalt irodalmi alkotássá teszi a művet. Több kritikus is megjegyezte, hogy a könyv kevés teret hagy az emberi tapasztalat sokféleségének, mert következetesen egyetlen értelmezési keretből, az elnyomók-elnyomottak dichotómiájának nézőpontjából szemléli a történelmet.

Ez az értelmezési keret pedig aligha független attól a szellemi közegtől, amelyben a könyv megszületett. A 21. század első évtizedeiben a nyugati társadalomtudományok és kulturális diskurzusok jelentős részét konfliktuselméleti megközelítések határozzák meg. Az osztályharc, a gyarmatosítás, a nemi viszonyok, az identitások vagy a kulturális reprezentáció kérdései sokszor ugyanannak az alapmintázatnak a különböző változataiként jelennek meg: a történelem a dominancia és az elnyomás folyamatos újratermelődéseként értelmeződik. Ez a szemlélet kétségkívül fontos felismerésekhez vezetett számos területen, hiszen ráirányította a figyelmet olyan egyenlőtlenségekre és hatalmi viszonyokra, amelyeket korábban hajlamosak voltunk természetesnek tekinteni. Csakhogy amikor egyetlen értelmezési keret válik uralkodóvá, óhatatlanul elveszíti magyarázó erejét, leegyszerűsítő, primitív propagandává válik.

Verhulst regényében mintha minden történelmi jelenség ugyanannak a képletnek a bizonyítéka lenne. Az emberiség története így nem különböző kultúrák, együttműködések, alkotások, vallások, tudományos felismerések és erkölcsi fejlődések sokrétű történeteként bontakozik ki, hanem szinte kizárólag konfliktusok, elnyomás és rombolás láncolataként.

Ez kétségkívül hatásos publicisztikai gesztus. De helye inkább a brossúra-irodalomban van, mint a szépirodalomban. Mert az emberi civilizáció története ugyanúgy szól a kooperációról, mint a kizsákmányolásról; a versengésről, mint a bizalomról; a közös intézmények létrehozásáról, mint azok lerombolásáról. A konfliktus fontos szervezőelv, de nem az egyetlen és bizonyára nem is a legfontosabb. 

Ugyanakkor van valami mélyen elgondolkodtató Verhulst egyoldalú ábrázolásmódjában: műve maga is dokumentuma annak, milyen erővel képes egy korszak saját gondolkodásmódját rávetíteni még a legtehetségesebb írókra is. Ahogyan a 19. században a haladásba vetett hit, a 20. század közepén az egzisztencializmus vagy a hidegháborús ideológiák nyomták rá bélyegüket számos jelentős műre, úgy a jelen konfliktusközpontú világértelmezése is erőteljesen formálja a kortárs alkotói programokat. Az irodalom természetesen mindig kapcsolatban áll saját korával, a nagy művek azonban éppen ott emelkednek ki saját korszakukból, és válnak egyetemes jelentőségűvé, ahol nem engedik, hogy a divatos magyarázóelv kisajátítsa az emberi tapasztalat egészét. Verhulst regénye e tekintetben inkább korának lenyomata, mint időtálló filozófiai állítás.

Mindez persze nem csökkenti a könyv kvalitásait. A szerző nyelve energikus, humora gyakran ellenállhatatlan, groteszk látásmódja pedig számos emlékezetes jelenetet eredményez. Éppen ezért különösen sajnálhatja az olvasó, hogy ez a kivételes elbeszélői tehetség ezúttal egy olyan világmagyarázat szolgálatába áll, amely kevesebb kérdést nyit meg, mint amennyit lezár.

A szellemi, ideológiai divatoknak megvan a maguk vonzereje. Segítenek eligazodni egy bonyolult világban, egyszerű mintázatokat kínálnak összetett jelenségekhez. De a történelem ritkán igazolja ezeket. Ahogy egyetlen gazdaságelmélet, pszichológiai iskola vagy politikai irányzat sem bizonyult képesnek az emberi lét teljességének megragadására, úgy a konfliktuselméleti szemlélet sem képes megmagyarázni a civilizáció egészét. Az életet pedig végképp nem teszi jobbá önmagában az, hogy éppen melyik értelmezési divat uralja a közbeszédet.

Talán éppen ez Verhulst könyvének legfontosabb tanulsága. Nemcsak azt mutatja meg, hogyan próbáljuk újra és újra értelmezni az emberiség történetét, hanem azt is, milyen nehéz a saját korunk gondolkodásmódján kívülre helyezkedni. 

Dimitri Verhulst: Elcseszett napok egy elcseszett bolygón, Európa Könyvkiadó, 2012.