Vannak könyvek, amelyek egy korszak vitáit foglalják össze, és vannak olyanok, amelyek minden újabb történelmi fordulónál új jelentést kapnak. Julien Benda 1927-ben megjelent esszéje, Az írástudók árulása (La Trahison des Clercs) kétségtelenül az utóbbiak közé tartozik. Bár közel száz év választ el bennünket a megjelenésétől, alapvető kérdése ma talán még nyugtalanítóbb, mint saját korában: mi történik egy társadalommal, ha azok is lemondanak az igazság kereséséről, akiknek éppen ez lenne a hivatásuk?

A húszas évek válsága

Benda könyve az első világháború rettenetes tapasztalatai után, az újabb világégés felé sodródó Európa szellemi légkörében született. A kontinensen erősödött a nacionalizmus, egyre erősebb vonzerőt gyakoroltak a polgárságra a fasisztoid mozgalmak, egyre nagyobb népszerűségre tett szert a kommunista tábor, erősödött a politikai radikalizmus és az ideológiai megosztottság. Egyre több neves író, filozófus és publicista állt valamely politikai tábor szolgálatába, és egyre kevesebben tekintették feladatuknak azt, hogy a napi szenvedélyektől függetlenül képviseljék az egyetemes igazságot.

Benda szerint ez történelmi fordulat volt. A Babits Mihály kiváló fordításában „írástudóknak” nevezett értelmiségiek – nem csupán írók, hanem tanárok, tudósok, újságírók és filozófusok, teológusok – évszázadokon keresztül olyan értékeket képviseltek, vagy legalábbis igyekeztek képviselni, mint az igazság, az igazságosság, az értelem, a kritikai gondolkodás és az egyetemes értékek. Nem az a kérdés persze, hogy mennyire tudjuk megragadni ezeket az eszméket, hanem az, hogy egyáltalán hiszünk-e az emberi minőség univerzalitásában és vállaljuk-e ennek képviseletét. Bende szerint ez az hit tört meg a 20. század elején. A szellem emberei közül egyre többen adták föl ezt a küldetést és lettek politikai mozgalmak, nemzeti szenvedélyek vagy ideológiai táborok szószólóivá.

Benda ezt nevezte árulásnak. Nem azért, mert úgy gondolta, hogy az értelmiségnek ne lehetne politikai véleménye, hanem azért, mert úgy látta, hogy a pillanatnyi politikai célokat az örök érvényű szellemi értékek fölé helyezte.

A 21. század új árulása

Olvasva Az írástudók árulását, az ember óhatatlanul azt érzi: Benda korától nem eltávolodtunk az elmúlt évszázadban, hanem bizonyos értelemben még közelebb kerültünk hozzá. A politikai ideológiák a 21. században nemcsak fölülírják az egyetemes emberi értékeket, nemcsak megkérdőjelezik, de sok esetben egyenesen ezek létét. Az algoritmusok által uralt figyelemgazdaságban immár nincs helye értékeknek, igazságnak és igazságosságnak, kritikai gondolkodásnak, vagy szellemi-értelmiségi tradíciónak, immár csak a kattintás számít. 

A figyelem gazdaságában az újság, a folyóirat, a publicisztika, az esszé, de sokszor még a könyv sem az olvasónak, az olvasóért készül, hanem a hirdetőnek profitot hozó kattintásért.

A különféle platformok üzleti modellje immár nem arra épül, hogy a legigényesebb gondolat jusson el az olvasóhoz, hanem arra, hogy a júzer minél hosszabb ideig maradjon a képernyő előtt. A figyelem lett a legfontosabb valuta, és ebből következően az érzelmi reakció vált a legfontosabb kommunikációs elemmé. Az értelem pedig, s vele együtt mindaz, amiért Benda síkra szállt egyre jelentéktelenebbé válik, egyre jobban kiszorul a világból. 

Az új nyilvánosság nem az elvont igazság körül forog, hanem a megosztások, lájkok és kommentek körül, így természetesen nem is a kifejtő érvelést, hanem az erős érzelmi reakciókat jutalmazza, a felháborítót, a botrányosat, a leegyszerűsítőt. 

A jelenség természetesen visszahat a tartalomkészítőkre is, hiszen, ha a kommunikátor sikere, vagy akár megélhetése attól függ, hogy fenn tudja-e tartani követői figyelmét, könnyen kísértésbe eshet, hogy ne azt mondja, amit igaznak tart, hanem azt, amiről sejti, hogy a közönsége hallani szeretné. Az örök értékek helyett a közönség indulata, hangulata határozza meg a tartalmakat is. 

Míg Benda attól tartott, hogy az értelmiség kiszolgálja a politikai szenvedélyeket, ma már a kiszolgált szenvedélyek mögött politikai iskolák sem állnak, csak a nyers zsigeri nekibuzdulás, a haragvó epe meg cukiság-szirup. 

Mi marad az írástudóból?

Mindez alapvetően megváltoztatta a nyilvánosság működését. Annak idején egy esszéista akár hónapokat is eltölthetett egy gondolat kidolgozásával. Egy publicista hosszú érveléssel próbálhatta meggyőzni olvasóit. Az újságíró feladata pedig elsősorban a tények feltárása és bemutatása volt akkor is, ha az eredmény nem illett egyik politikai oldal narratívájába sem vagy nem szolgálta közvetlenül a kiadó érdekeit.

Benda korában az „írástudók” elsősorban egyetemi tanárok, szerkesztők, írók, magasan edukált, felkészült emberek voltak. Ma a nyilvánosság jelentős részét influencerek, videós tartalomkészítők, podcasterek és algoritmusok által kiemelt véleményformálók alakítják, akiknek szellemi kapacitása sok esetben akkor sem teszi lehetővé, hogy a Benda által számon kért egyetemes értékek felé vezessék követőiket, ha esetleg volna ilyen szándékuk. 

Sokan úgy tartják, hogy az új technológiák demokratizálták a megszólalás lehetőségét, a valóságban azonban a nyilvánosság demokratizálódása inkább azt jelenti, hogy a korábban arisztokratikus közírás okhlokráciává torzul. Az időszámításunk előtti 2. században élt görög történetíró, Polübiosz úgy foglalja össze a csőcselék uralmának jellemzőit, hogy szinte zavarba jövünk: nem a mai lájk-nyilvánosságról beszél? Szerinte ilyenkor a törvények, szabályok, normák tekintélye meggyengül; a politikai döntéseket nem a közjó, hanem az indulatok irányítják; a demagógok a tömeg pillanatnyi szenvedélyeit igyekeznek meglovagolni; az észszerű mérlegelést felváltja a hangulatpolitika; a többség a jogállami korlátokat figyelmen kívül hagyva próbálja érvényesíteni az akaratát…

S közben az algoritmusok folyamatos visszajelzést adnak arról, milyen mondatok működnek, melyik vélemény kap több reakciót, melyik konfliktus hoz nagyobb elérést. A probléma ma már nem az, mint ami miatt Benda tollat ragadott, nem az, hogy a nyilvánosság szereplői lemondanak az emberi értékek képviseletéről, hanem az, hogy nem is érdekli őket ez a kérdés. Azt mondják, úgy mondják, ami a kattintás-gazdaságban előnyösnek tűnik számukra. 

Népszerű vagy igényes

De kanyarodjunk csak vissza a kötethez! Benda nem azt várta az értelmiségtől, hogy tartózkodjon a politikától. Éppen ellenkezőleg. Az írástudók fontos feladatának tartotta a politikai közbeszéd alakítását is. Hosszan sorolja azokat az írókat, publicistákat, akiknek igenis volt politikai véleményük, és ezt nagyon határozottan képviselték is. Voltaire, Hugo, Zola és a többiek azonban – Benda szerint – akkor is ragaszkodtak az igazsághoz, amikor az összeegyeztethetetlenné vált politikai meggyőződésükkel vagy amikor éppen népszerűtlen volt. 

Ha ma írná meg értekezését, nyilván nem azzal volna baja, hogy érdekes, olvasmányos, szellemes, vonzó, attraktív módon kell megformálnia mondanivalóját mindenkinek, aki a nyilvánosság elé lép. Ez száz, de akár ezer évvel ezelőtt is helyesnek gondolták. A retorikáról teljes kis könyvet írt Arisztotelész, annyira fontosnak tartotta a meggyőzést.

De ragaszkodni az öröknek és egyetemesnek gondolt értékekhez, ma talán még nehezebb is, mint 1927-ben. Igaz, hogy a politikai nyomás gyengébb, de az algoritmikus, gazdasági és közönségpszichológiai nyomás sokkal erősebb. Az autonóm gondolkodás ára manapság nem börtön vagy cenzúra, hanem az érdektelenség, a kisebb elérés, a kevesebb megosztás.

Benda figyelmeztetése 

Julien Benda esszéje végső soron nem a politikáról és nem a századelő kulturális viszonyairól szól, hanem a szellemi felelősségről. Arról, hogy az értelmiségi – legyen író, újságíró, esszéista, szerkesztő, művész vagy tudós – képes-e ellenállni azoknak a csábításoknak, amelyek eltérítik hivatásától. A 21. században ezek a csábítások új alakot öltöttek. A politikai lojalitás mellé felsorakozott a kattintás, a lájk, a követőszám, az algoritmus és a folyamatos láthatóság kényszere. Éppen ezért Az írástudók árulása mai olvasatban már nem csupán a politikai elköteleződés kritikája, sokkal inkább emlékeztető arra, hogy egy olyan korban, amikor a legdrágább fizetőeszköz a figyelem, a legnagyobb erkölcsi teljesítmény talán éppen az, ha valaki nem azt mondja, amit a közönség hallani szeretne, hanem azt, amit a legjobb tudása szerint igaznak tart.

Ezért olvashatjuk ma ezt a csaknem százéves könyvet úgy, mintha nem a múltat, hanem a jelenünket elemezné. Benda kérdése ma már nemcsak az, hogy elárulják-e az írástudók a hivatásukat, hanem az is, hogy a figyelem piacán marad-e még tér azok számára, akik az igazságot fontosabbnak tartják a népszerűségnél.