Mit tud Bodor Ádám, amit senki más? Miért van az, hogy egy-egy mondata („November elején meghalt Adam Szelim.”; „A gerinc felől csöndes mordulással eloldódott a szél, hirtelen lila lett a völgy, mintha lila szél seperte volna az oldalakat.”; „Az asszonnyal a maga idejében minden megeshetett, ami asszonyt érhet, bár külseje erre már nem emlékeztette. Talán negyven-, talán hetvenéves lehetett, korát találgatni kellett, mint a kövületekét.”) anélkül is rögtön elárulja, ki írta, hogy látnánk a nevét fölötte? 

A fenti kérdésre nem fogjuk megtalálni a választ ebben a picinyke dolgozatban, hiszen a szerző színrelépése óta keresik azt az olvasók – persze, csak szőrmentén, hiszen nem célja mindenkinek elemző mondatokat írni róla, elég, ha az irodalmi ízlését gyönyörködtetik ezek a szövegek. A szerző 1968 és 2019 között írt és megjelent novelláit adja közre a Behavazott lábnyomok című, ugyancsak testes kötet, ahol a szövegek külön és különleges című ciklusokba rendeződnek: Itthon, Otthon, Imitt-amott, Bárhol, Máshol, Valahol és Sehol. 

Az elsőre egyértelműnek tűnő, gyűjtőszóként funkcionáló cikluscímek a szövegek olvasása során dekonstruálják önnön egyértelműségüket, aztán újra összerakják, csak kicsit másként. Ugyanaz lesz, és mégsem. (Ez a fajta módszertan egyébként jellemző Bodor Ádámra, de olyan szinten, hogy abban is tetten érhető, ahogy ő maga ír például Tar Sándorról, a Szürke galamb című regény kapcsán: „Fura ez a Tar. A férfinak férfiszaga, a nőnek nőszaga van, a helyiségnek Danubius-rádió szaga van. Aztán szinte észre sem vesszük, a nőnek férfiszaga van, a férfinak nőszaga van és nekünk erős Danubius-rádió szagunk van. És nem tudjuk, mitől.” Hát valami ilyesmi történik itt is: sejtjük, hogy miért itthon az Itthon, és otthon az Otthon, aztán a szövegek ezt a sejtést lebontják, majd a ciklus végére ismét összerakják, és az olvasónak erős [újra]felismerés-szaga lesz. Van.) 

A magyar irodalom regényközpontú, és ez nemcsak a kortárs időkben van így, hanem így volt korábban is: addig nem is nagyon veszik komolyan az egyszeri novellistát, amíg regényekkel is alaposan meg nem öregbítette ennen hírnevét. Hogy jól van-e ez így? Nincs. De attól még tény. Legszebben és legokosabban erről talán Karácsony Benő beszélt annak idején, ekként: „Az olvasóközönség általában nem keresi a novellát. Regényt akar. Az irodalmi kínálat tehát igyekszik alkalmazkodni a kereslethez. [A novella] Kis cserepekben, mondjuk mozaikokban adja az írót. A nagyvonalúság előnyei hiányzanak belőle. Nem tartja az olvasót fogva egy téma, egy mese bűvkörében. Anyagi hozama sem kielégítő. Egyébként nagy kár, hogy így van. Néhány írónk, akik a novella területén maradandót alkottak, átsodródtak a regényírás területére, anélkül, hogy igazi regényírókká váltak volna”, mondja például 1937-ben, a Független Újságban, ahol a következő címmel jelent meg a szöveg: „K. B. nyilatkozik a darabjairól, az írás műhelytitkairól és sok mindenféléről, ami bevilágít egy író gondolatvilágába” – ezek a fiúk azért mertek és tudtak címet adni! Ővele kapcsolatban pedig novelláinak értő ismertetője, Géczi A. János a következőket írja: „…ha majd minden regény megírattatik (…) biztosan kerül irodalomkritikus, aki a terjengős írásokban éppenséggel a tömör, feszes, ötletes, egyszóval remek novellák után fog kutatni, és majd sajgó nosztalgiával fedezi fel, hogy a sok regényíró között akad bizony néhány ígéretes novellista is.”

Szóval láthatjuk, hogy az olvasóközönség regényközpontú, és ezért talán nem becsüli eléggé novellistáit – vagy becsüli, de csak azután, hogy ez a bizonyos novellista írt egy-két regényt is. Nagy kár, hogy ez így van – hogy a fentieket idézzem. 

Bodor Ádám márpedig novellistaként indult, de aztán megtette, amit a szakma elvárt tőle – közölt regényeket is –, és most, legfrissebb kötetében, a jelen dolgozat tárgyát képező Behavazott lábnyomokban nemcsak visszatér a kiindulóponthoz, hanem olyan reprezentatív válogatást tesz le a magyar irodalom asztalára novellaügyben, amely a párját ritkítja. 

Nincs mit elemezni rajtuk, azon már régen túl vannak és túl vagyunk; inkább csak alázatos, szerető és csodálkozó szívvel olvassuk őket – egyszerre ne sokat (a legtöbbjük igen rövid szöveg, legfeljebb két oldal) –, és mindenki megtalálja a régi, és persze az új kedvenceit. Nem is tudom, mivel zárhatnám ezt a szöveget… talán egy aromás, jellegzetes, tipikusan bodori idézettel – de persze lehetne bármelyik másik sora, mondata és bekezdése ennek a csodálatos gyűjteménynek: „Azok a szurtos szénégetők a füstös boksák körül dolgoznak. Nem is szenet égetnek, hanem fát, nem is égetik, csak senyvesztik, addig, amíg valódi faszenet nyernek belőle. Ruhájuk füstszagú, hajuk füstszagú, szemöldökük töve kormos, fekete a körmük feketéje. A boksák körül a szénégetők ormótlan, fekete, fatalpú bakancsban járnak, ha az erdőre indulnak, gumicsizmát húznak. Ha megtérnek az erdőről, levetik a gumicsizmát, és lilára pácolt lábukat hideg patakvízben áztatják. Onnan mezítláb térnek az eresz alá, közben gyantás lesz a talpuk, mint a medvének.” 

Bodor Ádám: Behavazott lábnyomok. Novellák 1968–2019. Magvető Kiadó, Budapest, 2026.