A Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában napvilágot látott Szavak a fényből című debütkötet Ispány Marietta bemutatkozó, létértelmező versgyűjteménye, amely sajátos vershangjával máris kijelölte a szerző helyét a kortárs lírában. A költő végzettsége szerint általános orvos, de a művészetekhez való vonzódásának fényes bizonyítéka, hogy énekművész képzettséget is szerzett, mindemellett kitűnő előadó. A több mint 60 vers kilenc kisebb ciklusba sorolva tartalmazza a szövegeket, s valamennyi opusban egy hihetetlenül gazdag, látomásos, mélyen intuitív érzelmi gazdagság tárul elénk. A poétikai sejtetések olyan fantáziavilágba kalauzolnak bennünket, ahol a csodák történnek; már a választott mottók egyike is erre utal: Élek többé nem én, / hanem él bennem a Krisztus. (Galata 2.20)

Ha nem ismertem volna a szerző nevét, akkor is biztos lettem volna benne, hogy csakis nő lehet az alkotó, akinek erős belső iránytűje van; sebezhető, de bölcsessége és pszichológiai ellenállóképesége megóvja, hiszen a női lélek az általa interpretált módon megért, megérez, megsejtet. Ispány Marietta versei szavak a fényből, versbeszédét egy enigmatikus-spirituális, istenhangot közvetítő atmoszféra jellemzi, a kötet egészében ez teremti meg azt a katartikus erőt, amely a befogadó lelkiállapotára is hatással van. Hadd idézzem fel Paul Coelho szép, ideillő gondolatát. „A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást.”

Ezekben a finom húrozatú lélekmeditációkban a lírai én térben és időben kitágítja önnön személyiségét, s gazdag hangulatfestő kelléktárral erősíti meg, hogy a hit a psziché szintjén milyen hatással van a lelki stabilitásra. Azt hiszem, Ispány Marietta alkotói történésében egyfajta transzállapot jön létre, ahol az intuíció veszi át az irányítást… „az ezer arc, ami vagyok, / esetlenül szétszóródva / a világban, játékos repüléssel / beterítve a végtelent, / az üvegen túl, amelyen át / most nézel a szemembe”. A versírás folyamatában a költő az anyagot szublimálja szellemmé kreatív módon, úgy, hogy a valódi emberi értékeket át lehessen menteni az örökkévalóságba, hogy a „halál gyökereit tépve” végérvényesen átléphessünk a „hófehér fénybe, amely / szöggel ütötte át a földet / ott, a dicső jászolnál.”

Nem véletlen, hogy Kosztolányi sorai is útmutatóként szolgálnak Ispány Marietta vershorizontjának átvilágításához, a színek nála is kimagaslóan fontos szerepet kapnak a képalkotásban, az áradó sorokat mindenütt különleges, olykor meghökkentő szókapcsolatok teszik varázslatossá; ahogy a szerző fogalmaz: „Papír vagyok. Barázda létemet megfogta a tinta, / átlátszópiros sávokban vérzik, rajta nő / a szétfeszített kereszt. Belehull, beleszentül / a beledörgölt, vesszőztetett fikarcnyi élet / széles öle…”

Olvasás közben a szerzővel együtt a befogadó is átalakulások sorozatát éli át, s ebben a metamorfózisban minden alkalommal a krisztusi sors emberi mértékkel történő átélése valósul meg hihetetlenül meggyőzően.

A színek rendkívül sokféle képi kapcsolódása nyilvánvalóan a költői révület módosult tudatállapotában történik, feloldódnak a racionális gátak, felszabadul a képzelet, a gondolatok ösztönösen törnek fel és művészi látomássá formálódnak. Álljon itt most néhány gyönyörű költői kép ennek a különleges poétikai állapotnak a bemutatására az „élet vizén kisarjadva” világra teremtett embersors interpretálására: „kívánáságfekete tükör, sárgafényű kiáltás, méregfehér fák, vérpiros rozsda, harsány hideg… a homokszemek pirosán, türkiztopáz végtelen.”

A Votin Dóra képeivel illusztrált könyvben található alkotások még tovább fokozzák ezt a színekkel és árnyékokkal gazdagított költői világot, s mindenkor érezzük, hogy az élethelyzetek okozta bizonytalanság mögött mindig ragyog a fény, s az árnyék csak  mint fátyol van jelen, amely alól mindig átsejlik az igazság. Azt hiszem, a hit az egyetlen dolog, amelynek segítségével bárki átlépheti saját árnyékát. „A hit rengeteg érzést rejt, annyit, amennyi képes valóban kimozdítani a helyéről a világot” – hangsúlyozza Daniel P. Campbell, amerikai író.

Ispány Marietta katartikus élményei mélyen felkavarók, elemi erővel sodrók, de végül hatalmas lelki megtisztulást, megkönnyebbülést hoznak, úgy, ahogy a Most? című opusból is kiolvashatjuk. „Megnyitom a befagyott jelent, / összesöpröm a holnapokat a fickándozó / tegnapokkal… hagyom, hogy összeérjen a szemed / az enyémmel, összesűrítve az időt / egyetlen pupillává.”

Ispány Marietta sorait mindig átitatja a fény, a csillagok, az árnyékok, a színek az égitestek és a csend kombinációja. Ebben a vizuális költészetben a színek szürreális kapcsolódásai öntudatlan válaszokat, váratlan reakciókat váltanak ki belőlünk, magát a színt valami különleges töltetben kapjuk a lírai én lelkiállapotának feltárására. Ez a látomásos költészet a szavak által keltett sejtelmekre, asszociációkra, belső, olykor irracionális állapotok zeneiségére épít. A poétikai jelenések fényszövetéből kibontakozik az isteni jelenlét, a végső igazság, a teremtő erő; a szerző „szellemjárta” szemei mindenkor Jézust látják „túl az égen fényleni”, még akkor is, amikor „Tövis töri, vas szegi, rajta a vér korsón jár. / Számon foszlány szó szitál, / egy rettenetnyi imádság.”

A csillag-motívum jelenléte is domináns, hiszen a sötétség legyőzését, a megszülető új fényt, az örök ragyogást jelképezi. Különleges szókapcsolatok meglepően impresszív sokasága jellemzi ezt a kommunikációt, az Újra? című költemény igazán autentikus példa ennek bemutatására: „csusszanó árnyékok, dermedő por, póklábú szél, sárhuzatos táj, kókadt villámok, szűz napsugár…”

A nyelv képszerűvé válása, a szokatlanul kreatív nyelvi bravúrok megszületése olyan intenzív érzelmi-szellemi állapotban történik, amelyben a költő valóságon túli összefüggéseket tár fel. Ispány Marietta Isten közelében az ő hatásával töltekezik, éppúgy, ahogy a fény átjárja a kristályt. A szerző érzi, hogy az isteni természetben való részesedés természetfölötti adomány, egy ajándék, amely hozzáférhetővé teszi számára titkait. Versvilágát a hit, az életigenlés, a szeretetelvű elkötelezettség hatja át, a megjelenített létsíkok gazdagságában a folyamatos változások mögött a mindenkor megbújó szépséget keresi. Ispány Marietta költészete olyan érzelmi-asszociatív élményt vált ki az olvasóból, mely eszembe juttatja Szabó Lőrinc néhány gyönyörű sorát: „Valami örök tovasuhogás valami csöndbe, / puha végtelenbe valami tegnap, / mely mintha ma lenne.”

Ispány Marietta írásművészete alanyi költészet, saját belső világa, egyéni érzései és impressziói állnak a középpontban, a külvilágot önnön érzelmi szűrőjén keresztül mutatja be, versmondanivalója megerősíti, hogy a hit a psziché szintjén milyen nagy hatással van a lelki stabilitásra, hogyan formálja a létérzékelést. Hite hozzájárul lelki egészségéhez, s egy különleges ráérző képesség birtokában hidat képez a logika útján nehezen megfogható értékek és a versbe öntött gondolatok között. Ispány Marietta mintha álmodná a verseket, érezzük, ahogy beszippantja a „kapuforgató csend. Lenyúlok a szalagos csillagokért,/ a fodrosat lenyelem, a szeleset / kifújom, s az integetőt elnézem. / Álomba karcol a lassú pára, Megforgatja, átpréseli rajtam / a csendet…”

Számára a csend a kimondhatatlan érzések színhelye, az elmélyülés lehetősége; a csend nyitottsága lehetővé teszi az üresség kitöltését. Érti a csend hangjait, érzi létformáló erejét, elfogadja azt az igazságot, amelyet Thomas Keating amerikai szerzetes így fogalmaz: „A csend Isten anyanyelve”.

Összefoglalóan elmondhatjuk, Ispány Marietta lírája az Istenhez kapcsolódó áhítat kifejezése impresszionista-szürrealista hangulatlíra formájában. Kísér bennünket a pillanatok felidézése, a színek, hangok és illatok egybeolvasztása, a ráhangolódás a természet rezdüléseire. Költészetében a lélek átlát a fizikai szemellenzőn, belső utazásának benyomásait összegzi saját lelki-pszichikai laboratóriumában, megteremtve egy nem mindennapi költői univerzumot. A hit nemcsak vallásos meggyőződését közvetíti, hanem a leírt szó megváltoztató hatásába vetett feltétlen bizalmat, a legfelsőbb hatalomhoz való kapcsolódását. Üzenete van a világ számára, amelyet így közvetít Az élet végén soraiban: „… facér nehezékkel / lóbálva a hátrahagyott, karcsú / éveket, konyulva, csigásan / őszülve, tajtékkal hevítve / kupacos élet maradékát / abba a tenyérbe, amely / az eget nyitotta rád / a megnyíló földdel.”

Ispány Marietta: Szavak a fényből, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026