Én a horrorkönyveket eddigelé mindig jókedvvel, bőséggel olvastam vala: rendkívüli módon szórakoztatott, nem vihogóskönnyedség-értelemben, hanem komorijesztgetés-vonatkozásban, amely az magamfajta kiégett emberekben gallérjánál fogva megragadja és jó alaposan megrázza a lelket. (Azért mondjuk Nick Cutter Mélység című munkája okozott pár álmatlan éjszakát, onnan tudtam, hogy – még – élek.) 

Richard Thomas könyve viszont annyira rettenetesen nyomasztó, hogy hirtelen nem is igen tudom mihez hasonlítani; már az alapötlet is nem csupán kiváló, hanem szinte társtalan az irodalomban (a könyv – első felének – hőse bűnevő, aminek pontos jelentéséről és módszertanáról az alábbiakban még lesz szó), ehhez jön hozzá a helyszín – a fagyott Észak, annak minden földrajzi, időjárásbeli, flóra- és fauna-szempontból való jelentőségével és furcsa lakóival egyetemben –, meg a lassan építkező, éppen ezért és ezáltal rendesen a bőr alá (sőt, hogy stílszerűek legyünk: a zsigerek közé) menő elbeszélői módszertan, és készen is van az egyik legkülönlegesebb történet, amelyet valaha olvastunk (a zsáneren belül legalábbis). 

És hogy mi az a bűnevés? 

A haldokló és frissen elhunyt személyek bűneit és vétkeit valakinek magára kell vállalnia (el kell fogyasztania) és valamilyen furcsa, ijesztő és groteszk élőlény formájában ki kell hánynia a bűnevőnek, ami aztán (jó esetben) eltűnik egy „nyitott hasadék”-ban (legyen ez bárminek is az allegóriája). Maga a megevés az elhunyt által sütött étel vagy az ő kedvenc ételének elfogyasztásával kezdődik („Csokis muffin, édes és sűrű, krémes a közepe, amire nem számítottam. A bevonat sós karamella, jól kiegészíti a csokoládés tölteléket és süteményt. Amikor nyelek, minden megváltozik. Keserűvé válik, füstössé, mint az égett papír vagy cigarettahamu, fuldokolva próbálom lenyelni. A kávéhoz nyúlok, kortyolok egyet. Szemem könnyezni kezd, közben Jacob [akinek felesége hunyt el – NKZs] szúrósan rám pillant, de folytatnom kell, így még egyet harapok. Az édesség kellemesen nyugtat, aztán ahogy nyelek, megint keserűvé válik, a karamella égett ízű, a só túlterheli az ízlelőbimbóimat. Olvadó műanyag, romlott tej, penészes kenyér.”) és a bűn kihányásával, elengedésével végződik (ettől a részlettől megkímélem Önöket, de higgyék el, éppen ennyire érzékletes – ami azért bámulatos! –, átérezhető, az érzékekre ható, mint az étkezés, csak épp a negatív tartományban). Mindenesetre legyen elég annyit mondanom, hogy a könyv a kiadó Weird Zóna-sorozatában jelent meg, mosolyjel és gratuláció, azért ez vagány dolog, és igaz elkötelezettséget mutat! 

Természetesen a bűnök mások által való „elvitetése” nem újkeletű dolog, legalább a sivatagba kiűzött, bűnöket hordozó állatok, a bűnbakok megjelenése és „felhasználása” óta, de hogy ezt egy ember végezze, ráadásul ilyen különleges módon, az mégiscsak ritkaságszámba megy. 

A történetből többet/sokat nem árulhatok el, mert úgy szép és izgalmas, ha Önök is végigküzdik magukat rajta, de a szerző írói nagyságát mutatja és bizonyítja, hogy a viszonylag (minden értelemben, az olvasói és a szereplői gyomrokat is beleértve) gyomorforgató részletek mellett olyan lírai, drámai és mellbevágó leírásokat is kapunk, hogy csuda: „Magányos ember volt, az elszigeteltségben keresett békét, helyette egész életre való sajnálatot és bűntudatot talált. Nem így tervezte, és ahogy teltek a hetek, a tó lassan befagyott a partjától befelé indulva, a vadak is gyorsan eltűntek, rájött, hogy nem sok minden maradt itt a számára. Vagy bárhol másutt, a jelek szerint. A végtelen éjszakák és a folyamatos havazás megannyi férfit arra késztetne, hogy kiürítse utolsó üvegét, és belebámuljon puskacsövének szűk sötétjébe.” 

A gyönyörű az, hogy a humornak (amolyan kesernyésnek, de mégiscsak humornak) még ebben a komor világban is jut hely – amikor például a bűnevő egy nagymama bűneit fogyasztja el, és nézi végig, amint kihány egy kígyót („Ahogy az aljnövényzetbe siklik – három méter, hat méter, kilenc méter hosszú –, az utolsó, amit látok rajta, az a három borotvaéles tüske a farkán.”), megjegyzi: „Nagymama nem volt egy szent, úgy tűnik.  De sokkal rosszabb is lehetett volna.” Vagy az egyik fejezet így ér véget: „Hát, a dolgok csak nem fordulnak miattam rosszabbra, nem igaz?”, majd a következő oldalon a következőnek egyenesen ez a címe: „A dolgok rosszabbra fordulnak”. 

De közben – és mindig – jut energia, stíl és lélekjelenlét ilyen gyönyörű, már-már filozofikus megállapításokra is: „A holtak elidőzhetnek itt, de hogy meddig, az tényleg változó. Ha a szellem, a lélek készen áll a továbbállásra – akár azért, hogy véget vessen a fájdalomnak és szenvedésnek, akár a felemelkedés és újjászületés keresése miatt –, nem biztos, hogy sokáig marad. Láttam néhányszor, hogy szinte azonnal eltűntek. De a legtöbb szellem, a boldogok is, még ha hosszú életet éltek is család és barátok körében, elégedetten, az anyagi átalakulás pillanatában mindig tétováznak. Talán aggódni kezdenek, hogy házastársuk szomorú, magányos, adnak nekik egy kis időt; talán rájönnek, hogy még nem álltak annyira készen, mint hitték, és hirtelen lenéznek egy olyan életre, amelyhez mindig ragaszkodnak, a földi javaik visszhangoznak az elengedésben; vagy talán csak egy pillanatra megijednek és elbizonytalanodnak attól, ami ennek a valóságnak a túloldalán vár.”

Nehéz olvasmány, de ugyanúgy tette a dolgát – nemesen szórakoztatott –, mint az eddigi horrorkönyvek. Erősen ajánlott. 

Richard Thomas: Megtestesült. Farkas Balázs fordítása. Multiverzum Kiadó, Weird Zóna-sorozat. Budapest, 2026.