Ritka nehéz volt végigolvasni Helen Garner ausztrál író, újságíró A fájdalom háza című true crime zsánerbe tartozó könyvét; nem is tudtam, haladtam-e valamivel ennyire lassan és gyötrelmesen. Nem mintha nem lenne mesterien megírva, sőt. Hanem a téma… hát az nehezen megy le az ember torkán. 

2005. szeptember 4-én, az ausztrál apák napján Robert Farquaharson és három gyermeke a kisfiúk édesanyjához, Cindy Gambinóhoz tartott, amikor autójuk letért az útról, és egy duzzasztógát vizébe csapódott. A tízéves Jai, a hétéves Tyler és a kétéves Bailey megfulladtak, apjuk viszont ki tudott úszni az elsüllyedt járműből. A házaspár valamivel korábban viharos körülmények között külön költözött, így hamar felmerült a kérdés: kegyetlen bosszú (és gyilkosság) vagy szerencsétlen baleset történt? 

Ez az eset megtörtént, és ha Önökhöz – hozzám hasonlóan – akkoriban nem jutott el a hír, adjanak annyit maguknak, a könyvnek, a szerzőnek és a true crime-nak, hogy nem olvasnak gyorsan utána, mi lett az ítélet, hanem engedjék, hogy ez a kiválóan megírt könyv… majdnem azt írtam, elvarázsolja Önöket, de attól bizony ez eléggé távol van… magával ragadja Önöket, és együtt várják végig a tárgyalások sorát a szerzővel, aki a közönség soraiból figyelte a tárgyalóteremben zajló események szereplőinek testbeszédét, mimikáját, intonációját, és gyakran olyan pillanatokat is sikerült megragadnia, amelyek az esküdtek előtt is rejtve maradtak. (Arról, hogy milyen professzionális szinten végzi ezt a fajta elemzést, álljon itt egy aprócska idézet – egyébként lehetne többszáz is –: „– Ezzel most már egész életemben együtt kell élnem – tiltakozik Farquharson. A nyomaték, amelyet az »életemben« szónak ad, és a bonyolult intonáció miatt panaszosnak hangzik, sőt nyűgösnek – olyan embernek, akinek jogos a sérelme, mégsem veszik komolyan.”)

A legnagyobb profizmusra mégis az vall, ahogy az édesapa – aki váltig állítja, hogy köhögési roham tört rá vezetés közben, emiatt egy pillanatra elájult és elvesztette az uralmát az autója felett, ugyanakkor pár héttel a baleset előtt azonban egy barátjának (annak állítása szerint legalábbis) azt mondta, hogy megöli a gyermekeit, hogy bosszút állhasson hűtlen feleségén – bűnösségét vagy ártatlanságát kezeli a szerző; jóllehet a könyv vége felé, talán a közhangulat nyomása, talán saját logikai-deduktív módszertana miatt egyre inkább a bűnösség felé hajlik, a könyv jó részében szinte játszik (ha nem volna ormótlan szó ez ide) az olvasóval: egyik fejezetben arra vezeti rá, hogy Farquharson ártatlan, a másikban arra, hogy közönséges és hidegvérű gyilkos, aki ráadásul a saját gyermekeit öli meg… talán ezzel is azt sugallva, hogy mind a korabeli ausztrál közvélemény, mind ő maga e két véglet között hánykolódott a hihetetlenül hosszúra nyúlt, fellebbezéssel és legfelsőbb bírósággal megtoldott tárgyalássorozat közben. 

Az ügynek nincs olyan vonatkozása, amelyre a szerző figyelme nem terjedne ki: részletesen ismerteti a szakértők tanúskodását és véleményét, melyet olykor megfűszerez saját észrevételeivel, máskor csak, mintegy pőrén, az olvasó előtt hagy; saját maga és a többi újságíró, meg egyéb, a tárgyalásokon felbukkanó alakok segítségével megrajzolja a közvélemény alakulását, stációit; az apa és az anya (akinek esetleges minimális felelőssége a dolgok ilyetén alakulása miatt egyetlen percre sem vetődik fel) viselkedésének, utóbbi viselkedése megváltozásának szívszorító vagy helyenként ijesztően közömbös, egykedvű pillanatait; a behívott és meghallgatott tanúk életének olyan vonatkozásait is, amelyek nem tartoznak szorosan a tárgyhoz, de mégis valahogy relevanciával bírnak; az esküdtek (több esküdtszék elé is került az ügy) munkáját, dinamikáját vagy unatkozását, véleményalkotását; az ügyvédek és ügyészek, no meg a bírók gigászi munkáját, amellyel próbálnak vagy az igazság mélyére (felszínére?) hatolni, vagy tisztán látni… egyszóval lenyűgöző. 

És mindeközben még ilyen, magasirodalmi és általános érvényű közlésekre is futja az erejéből (mindezt annak a férfinak a kapcsán, aki végül összejön Farquharson feleségével, pedig először csak dolgozni ment hozzájuk): „A betonozás drámai folyamat. Hozzáértést, gyorsaságot, erőt és a gépek magabiztos kezelését igényli; és annyira intenzíven, szimbolikusan férfias, hogy odavonzza az össze nőt és fiút a környékről, hogy lelkes elismeréssel adózzanak neki.” És ilyen ékes stílusban tud szólni: „Robert Farquharson még nem tudta, hogy a házasságának egy hónapon belül vége szakad, amikor engedett felesége nyomásának, és gyászos hangulata miatt 2004. október 12-én felkereste a háziorvost. De talán megérezte, hogy a végéhez közeledik, mert a hosszadalmas panaszlista, amelyet aznap produkált, számomra úgy hangzott, mint a klasszikus leírása annak, amit a szomorúságunk medikalizációja előtt összetört szívnek hívnak.” 

Remekmű, és mégsem hiszem, hogy lesz még egyszer lelkierőm elolvasni. De azért az egyért/egyszer is ugyancsak megéri/megérte. Jó, bár fájó szívvel ajánlom. 

Helen Garner: A fájdalom háza. Egy gyilkossági tárgyalás története. Fordította: Vereckei Andrea. Jogi szakértő: Dr. Fekete Balázs. Magvető Kiadó, Budapest, 2026.