Hász Róbert Fábián Marcell pandúrdetektívről szóló regénytrilógiájának harmadik kötete (Fábián Marcell és a Hét nővér) tele van remek mondatokkal, bekezdésekkel; nem, ez így nem pontos: egy izgalmas alaphelyzet fölött, alatt, mellett, azzal párhuzamosan csak jó mondatok szerepelnek benne. Hász Róbert olyannyira mestere a szavaknak, a prózának, az írásnak, olyan arányérzéke, mélyre leásott, nagy tudással vértezett kor iránti érdeklődése és mesélőkéje van, amely párját ritkítja a kortárs irodalomban. Könyve úgy veretes, hogy közben letehetetlenül izgalmas – a krimi és a szépirodalom legmagasabb rangú összeolvadására csodálkozhatunk rá folyton művében, műveiben. 

A cselekményből a hátlapon olvashatónak egy részénél többet nem árulhatok el („1904. […] Fábián Marcell detektív dermesztő téli mínuszokban kezdi meg nyomozását, melybe véletlenül csöppen bele, hogy felettesét helyettesítse. Azonban ahogy tőle már megszokhattuk, az eseményeknek nem csupán külső szemlélője a mű során, hanem azok részesévé is válik. A bűnügyet nosztalgikus isztambuli úti élmények, egy vidéki birtok rendezetlen viszonyai, álruhás utasok, titkos kapcsolatok, kártyaadósságok, teátrális vallomások, mérgezés, zsarolás, emberrablások, úriemberséggel leplezett aljasságok szövedéke bonyolítja. Marcell különös társra lel munkája során egy köpenyes, lovaglónadrágos, koravén, de kotnyeles kamaszlány személyében. És mindezek tetejében ott a titokzatos Hét nővér is!”), mert különben meg kellene ölnöm Önöket, mint ahogy az Fábián Marcell körül ízléses gyakorisággal bizony előfordul, így nem is teszem, tekintettel az élet és irodalom szétválasztásából fakadó kinyomozhatatlanságra. 

Helyette azt vizsgálnám meg, hogy e dolgozat elején tételezett kriminagyszerűség és szépirodalom-nagyszerűség hogyan érvényesül (mindig egyszerre!) a könyvben, aztán engedem, hogy olvassák tovább Hász úr műveit. 

Mindkét állítást könnyű és hálás dolog bizonyítani: azt, hogy ez a könyv egy magas minőségű krimi, nem csupán a korábbi Fábián Marcellek igazolják, hanem ez az új könyv is – jókedvvel, bőséggel. Már az első oldalakon beránt egy titokzatos, szövevényes és ravasz bűnügyben, és onnan kezdve többszáz oldalon keresztül csak emeli a tétet, de úgy, hogy a menet sehol nem szakad meg, sőt egyre feljebb és feljebb jutunk, az olvasó pedig egyre inkább izgul, és ahogy annak lennie kell, egyre inkább kíváncsi a végkifejletre (és nem csupán a tettesre – akinek a személyazonossága szintén kivált majd egy-két leesett állat), illetve arra, hogyan is lehet ebből a dzsungelszerű szövevényből minden magyarázati elvárást érvényesen kielégítő módon kievickélni – és hát a szerző ki tud, Fábián Marcell ki tud, a könyv elbeszélője ki tud. (Érdekes pszichológiai élmény, hogy mikor újra meg újra másra terelődik az olvasó gyanúja, onnan tudja, hogy egyelőre mellémegy a gyanakvása, hogy látja, mennyi van még hátra a könyvből… ne ezt az élményt nem tudja az e-könyv soha hozni!) 

Ami pedig a zsánerben egészen szokatlan szépirodalmi magasminőséget bizonyítja… nos, az nem más, mint a könyv minden sora, mondata. Ízelítő gyanánt íme, néhány közülük. Az első egy mesteri jellemzés: „Középmagas, erős testalkata, foltokban őszülő fekete haja miatt idősebbnek látszott valóságos koránál. Egyenes tartása, szúrós tekintete, enyhén lefelé ívelő ajkai magabiztosságról, akaratosságról árulkodtak. Olyan hölgy benyomását keltette, aki a jóhiszeműséget aranyáron méri.” Aztán megtekinthetjük, ahogy a korabeli kortárs kultúra teljes természetességgel és otthonossággal árad a könyvben (a korábbi kötetekben is sok szó esett például Gozsdu Elekről): „– Ezt a rajzot a híres Munkácsy Mihály hagyta itt, amikor egyszer régen a beodrai kastélyban vendégeskedett. Az a címe, hogy A két oláh lány. A folyó, a part, a fűzfák, de maguk a leányok is alig pár vonással voltak felskiccelve, mégsem tűnt úgy, mintha hiányos lenne a rajz. A kevés is éppen elegendő volt. Még a perzselő nap hevét is érezni lehetett a képen, pedig éppen csak oda volt karcolva a fák koronája fölé, ugyanazzal a lendülettel és vonalvezetéssel, amellyel a lombok készültek.” Aztán némi nekünk-kortárs gasztrokritika, csak úgy elpöttyintve a történet szövedékébe: „Közben már a második fogás vége felé tartottunk, a fácánleves után hideg sültet szolgáltak fel, savanyúsággal, kompóttal, aminek külön örültem, mindig is többre becsültem az egyszerű, laktató ételeket a mostanság divatos éttermi műkölteményeknél, amelyek fölé hajolva az emberfia azt sem tudja eldönteni, a tányérján pompázó cifraságok közül mi a dísz, s mi a megennivaló.” És a végére két párbeszédrészlet, a maguk diszkrét és visszafogott eleganciájával, illetve rendkívüli pontosságával: „– Szép volt a temetés – jegyezte meg kis idő múlva. – Valóban az volt. – Már ha egy temetés lehet egyáltalán szép, natürlich. De érti, mire gondolok. – Értem, alezredes úr, nagyon is. Meghitt volt, mondjuk így. – Igen, igen: meghitt. Ez a jó szó. Meghitt.” Illetve: „– Maga egyébként olvasta ennek a Vértesinek a könyveit? – Az útleírásait? Néhányat, de nem ragadtak magukkal. Olyan modorosak. Tetszeni akaró stílusuk van.” És persze rengeteg/számolatlan további érdekes, okos, tanulságos, önreflexív, az írásra vonatkozó, mégis tökéletesen történetbe ágyazott mondatot olvashatunk – és közben pompásan szórakozunk. Igazi remekmű. 

Hász Róbert: Fábián Marcell és a Hét nővér. Kortárs Kiadó, Budapest, 2022.