Biztos furcsa, hogy ilyen témáról férfiként írok, de egyfelől a téma hatásának lehetőleg jófej partnerei? elszenvedői? vagyunk vagy leszünk mi, férfiak is, másrészt sajnos ebben a témában férfiaknak szóló könyvet nemigen láttam még, harmadrészt egész regényt írtam az idősekről (és ebben szó volt az idősek szexualitásáról is), sokadrészt pedig engem is érdekelt a téma, és az is érdekelt, milyen hatással lesz rám egy ilyen tematikájú könyv. 

Jelentem, dr. Sheila de Liz német nőgyógyász könyve igen hasznos és tanulságos olvasmány – férfiaknak is. Pedig a könyv előszava nem is nekünk szól: „Kedves Olvasó! Örülök, hogy itt vagy! Feltehetően azért vetted kézbe ezt a könyvet, mert téged is utolért a változókor, vagy esetleg már túl is vagy az utolsó menstruációdon. Lehet, hogy van pár furcsa tüneted, és igen valószínű, hogy úgy érzed, nem tudsz eleget erről a témáról. Valljuk be: nem sok nő beszél szívesen az életközépi változásról. Mintha kicsit szégyellnénk magunkat miatta. Az előző generáció elsősorban a szégyen miatt hallgatott a klimaxról, meg azért, mert úgy érezték, nőként kudarcot vallottak. Ez már akkoriban is butaság volt, de a mai időkben még inkább az.” 

Nem nekünk szól, de mégis olvastatja magát férfiszemmel is a könyv; laza, jókedvű és vagány szöveg, rengeteg humorral, odaadással, szakmai elkötelezettséggel, a fejezetcímekben a könnyűzene klasszikusait megidéző szellemes megoldásokkal, és annyi biológiai ismerettel (különösen a harmadik nagyfejezetben), amely egy orvosi egyetemnek is a becsületére válna. (Még akkor is, ha kissé tendenciózusan egyfajta hormonpótlásra, az ún, bioidentikus hormonterápiára biztatja a női olvasókat.) 

A könyv szerkezete igencsak (mondhatni németesen) okos, jólszervezett, szellős és könnyen áttekinthető; mind a lineáris, mind az ide-oda ugráló haladást és olvasást lehetővé teszi, mivel tipográfiailag is jól azonosítható részekben dolgozza fel az alaptudnivalókat, aztán foglalja össze őket a Dióhéjban címszó alatt, egészíti ki a legújabb tudományos eredményekkel a Jó tudni! című részekben, számol le a tévhitekkel a Tévhitek címszó alatt, és közöl még a törzsszöveghez képest is igencsak nehéz (tudományos szempontból nehéz) tudnivalókat a Haladóknak fejezetfők után.

A könyv alapgondolata az, hogy bár még a nőgyógyászok jelentős része sincs kellően kiképezve a változókor „kezelésére”, és a köztudat is valami szörnyűséggel azonosítja ezt az időszakot („…az életközepi, gyökeres hormonális átalakulásról nincs felvilágosító beszélgetés. Nincsenek idős, bölcs nők, akik felvilágosítanak bennünket erre az időszakra, és legtöbbször még a nőgyógyászunk sem törekszik a nyílt párbeszédre, így teljesen ismeretlen területen találjuk magunkat. Olykor rábukkanunk egy-egy információra, de ezek többsége veszteségről és búcsúról szól, olyan jelzőkel, mint kellemetlen, fájdalmas és nyomasztó. Olyan, mintha a változókor anmolyan törvényszerű női átok volna, mint a menstruációs fájdalom vagy az azt megelőző tünetek, a PMS, amit valahogy ki kell bírni, lehetőség szerint fegyelmezette3n, hiszen egyes tünetek enyhítésén túl úgyse lehet rajta segíteni; a természet egyszerűen így rakott össze minket”), azért megvannak a módszerek arra, hogy egyrészt az „elszenvedők” megértsék, mi történik velük, másrészt legyőzzék a problémákat, és amennyire lehetséges, kiélvezzék ezeket az éveket – is. 

De először jön a tudomány: okosan és szépen – no meg jól – magyaráz a jó doktornő, hogy még az egyszerű férfinépek is megértik a szavait. És aztán szépen átfordulunk abba, miért is jó – minden nehézsége ellenére – ez az időszak: a gyerekek ekkorra már kirepültek, a terhességet illető stressz lecsillapodik, mert a családtervezés befejeződött, itt az idő új dolgokat kipróbálni, felfedezni és élvezni, de ami talán még ennél is fontosabb, az a következő: „…mindenképpen fordulópont, és az álmatlan éjszakákon olyan döntések is születnek, amelyek meghatározzak életünk második felének alakulását. A válság kínai írásjele két szót takar: »veszély« és »lehetőség« - ez a kifejezés remekül illik a változókorra, amelyben a nőnek alkalma adódik kihasználni minden tehetségét és élettapasztalatát és nyomot hagyni az univerzumban. Éppen ezért egyes kultúrákban a perimenopauzás nőt »veszélyesnek« titulálják, olyannak, aki feléledt, magabiztos lett, megerősödött, és sok-sok év után nem engedi kihasználni magát. Sok nő ebben az időszakban fedezi fel a hetedik érzékét, rádöbbenve, hogy az intuíciói gyakran telibe találnak, mintha amolyan »harmadik szeme« fejlődött volna ki.” 

Sok és fennen hangoztatott függetlenedési szükségszerűség önti el innen kezdve az oldalakat, de nagyon komoly egészségügyi leírások, elemzések és tanácsok is követik egymást (különös tekintettel a már említett hormonkezelésre), ennek minden farmakológiai vonatkozásával egyetemben (bevallom, itt néha átugrottam egy-egy bekezdést…), és a stresszkezelés fontosságának hangsúlyozására is sor kerül – amelyet enyhe szemrehányó hangon vezet be a szerző: „Legkésőbb a perimenopauza időszakában nyilvánvalóvá válik, hogy szükségünk van valamiféle stresszkezelési módszerre. Az álmatlan éjszakák és különböző panaszok egyrészt feszültebb idegállapothoz vezetnek, másrészt azt sem felejthetjük el, hogy a nőknek az életük közepén gyakran több feladatuk van, mint a társadalom többi részének: a változókorban lévő nők sokszor később lettek anyák, mint az előző nemzedék, így a gyerekeik éppen ebben az időszakban tinédzserek. Ellenőrizni kell a leckét, figyelni kell a gyerekre, gondoskodni kell a házimunkáról, programokat kell szervezni, esetleg bejárónőt, szerelőt vagy kertészt szerezni – mindez a mai napig a legtöbbször a nők feladata. A munkahelyen a negyvenes éveink közepén többnyire nagyobb felelősség nyomja a vállunkat, mint a fiatalabb kolléganőkét, ha pedig egyéni vállalkozók vagyunk, fenn kell tartanunk az eddig elértetek. Ha alkalmazottak vagyunk, vigyáznunk kell a munkahelyünkre, mert egy elbocsátás nagy pofon lenne ebben az időszakban. Ehhez jön még az, hogy sok nőnek a negyvenes évei közepétől-végétől az ötvenes évei közepéig ápolnia kell a saját és/vagy a partnere szüleit. Noha teljes munkaidőben dolgoznak, ez a feladat kilencvenkilenc százalékban még mindig a nőket terheli, miközben léteznek fiútestvérek és férjek is, akik nyugodtan besegíthetnének. Bizony, a társadalom a középkorú nőkre hagyatkozik, még mindig nekik kell megbirkózniuk a nehézségekkel, ahogy azt évtizedeken át tették.” 

De végül, ami lehet, jóra fordul: „Én is veled vagyok, mondja a szerző, vigyázok rád és ünnepellek, amiért a lehető legjobbat hozod ki életed nyarából.” Hasznos, okos könyv, nem csak nőknek, férfiaknak is. És tényleg jó volna, ha létezne belőle egy férfi-idősödésről szóló verzió. De addig is ünnepeljük őket: a nőket! 

Dr. Sheila de Liz: Hőhullámon. Menopauza jó közérzettel. Fordította: Kosztolánczi Krisztina. 21. Század Kiadó, Budapest, 2026.