Szántó Áron szókimondó, minden jel szerint laza élvezettel megírt regénye igen különleges olvasmány: úgy indul, mint egy erősen szépirodalmi igényű szociográfia, aztán az utolsó harmadában teljes mértékben szürreális és pszichedelikus könyv lesz belőle – az olvasó meghökkenésére és örömére. 

Az alaptörténet mindezt a kezdetektől magában hordozza: „A frissen elárvult, érettségi előtt álló Kriszti gyámjával, alkoholista nagybátyjával a Bakony egyik eldugott kis falujában kezd új életet az apja és János szüleinek régi házában. Szomszédjuk magának való, de kedves, békés öregember, aki a pincéjében egy idegen eredetű tárgyat rejteget. A régi majorsági épületben, a »Kastélyban« egy zavaros ideológiájú new age szekta jelenléte borzolja a kedélyeket, amelynek vezetője nem nézi jó szemmel a frissen érkezetteket, de nagyon úgy tűnik, hogy a helyi boszorkányhistóriák is többnek bizonyulnak egyszerű mendemondánál.” 

Ez bizony izgalmas alaphelyzet, és még ha – a konfliktusok kidomborítása céljából – akad is benne néhány életszerűtlen megoldás (például hogy a mozgássérült fiatalember a falu bikáját csúfolja a bálban, pedig tudja, hogy mi következik, vagy hogy az öregúr néhány feles után könnyedén megmutatja szomszédjának a féltve őrzött, szinte felfoghatatlan hatalommal bíró idegen eredetű tárgyat/dimenziókaput), meg előszeretettel használ tudományos szavakat (foton, szingularitás, pszichedelikus vortex stb.) teljesen hétköznapi szövegkörnyezetben, nagy és remekül adagolt mesélőkedvvel, élvezetes stílusban, jól megírt könyv A Küszöb. 

Muszáj megmutatnom viszont a szociográfia-erényt, több idézeten keresztül. A helyi kocsmába betér a helyi, falusi kiskirály fia, és a következők történnek: „Mivel a frissen eljegyzett Anitát leszámítva a csapos Orsi volt az egyetlen nőnemű lény a kocsmában, így Junior szexradarja az ő feromon-kipárolgását detektálta. – Jössz a jövő heti bálba, Orsika? – kérdezte böszme kajánsággal. – Még nem tudom. Ha nyitva leszünk, akkor nem biztos – válaszolta unottan a lány pohártörölgetés közben. – Tudod, én fogok zenélni… a haverommal, a Gömbivel. A »zenéni« szót olyan büszkeséggel ejtette ki, mintha Mozart vagy Wagner modern kihívója lenne, de valójában ez azt jelentette, hogy egy laptopon a Youtube-ról letöltött, kilencvenes évekbeli slágereket fogják lejátszani a faluházban.” Aztán a buliban: „A szintetizátor tápkábelének dugója az asztal széléről lelógva ingott, ahogy a mélynyomókból dübörgő basszus meglendítette. Kis Seriff néha habisztiből leütött rajta egy-két hangot, de senki nem hitte, hogy ennek a showműsoron kívül bármilyen funkciója is lenne. Nem mintha bárkit érdekelt volna egyébként. A zene a laptopról szólt. A Windows Media Player éppen a Szerelemdoktort játszotta az UFO-tól. A csetényi MILF-ek kompániája azonnal felpattant a padlóról és őrült seggrázásba kezdett, ahogy a track felcsendült. A feromonkipárolgást a büfésarokban magányosan vedelő kanok azonnal észlelték, és pirájaként lepték el a táncparkettet. A buli hivatalosan is beindult.” Végül pedig: „Szarszippantó Szabi másodszor haladt át a limbóléc alatt, ezúttal a Carpe Diemtől az Álomhajó halhatatlan melódiáira. Feje már elég vörös volt a kilencedik Unicumtól, mivel a bíróság kedvező ítéletét is most ünnepelte.” 

Vagy itt van a szintén kis kocsmai jelenet, amely – a kocsmai jelenetek jó részével egyetemben – magát Tar Sándort idézi, csak sokkal kedélyesebb-ironikus formában: „Leültek a tévé előtti asztalhoz. Épp egy Dominika művésznevű hölgy énekelte az Őszinte vallomás című lírai művét. Jani azon merengett, ha már valaki mulatós énekesnőnek adja a fejét, akkor miért nem töri magát, hogy valami frappáns művésznévvel álljon elő. Például Madonna vagy Cher, vagy akármi jól csengő név, ami tényleg a dívák soraiba emelhetné az illetőt. Az Őszinte vallomás feltehetőleg egy férfiről szólt, aki átverte a művésznőt és kihasználta az érzéseit, ám ő ennek ellenére még mindig a szélhámosról ábrándozik ás emiatt persze önmagát is ostorozza.” És egyáltalán: a falusi kocsma, illetve annak tágabb környezete rendkívül autentikus, hosszú oldalakat kéne idéznem ehhez, de olvassák el nyugodtan a szerző első regényét – aki maga illusztrált is a könyvet. 

Persze, a környezetrajz után hihetetlen mennyiségben és gazdagságban bomlik ki a történet, az olvasó egy idő után csak úgy kapkodja a fejét. Az ilyen mondatok azonban („A realitás rokkája ismét az interdimenzionális sík atmoszféráját kezdte fonogatni, de most egy jóval vészjóslóbb, vöröslő árnyalatban”, vagy: „Valaha ezekből a vájatokból bányászták a löszt. Nem számottevő ideig és akkor is csak csekély mennyiségben, viszont az ilyen kis zsákfalvak esetében tulajdonképpen minden apróság identitásképző erővel bír”) kárpótolnak a fejkapkodásért, és végülis jót tesz annak a nyaknak, mely a fejünket hordozza, ha olvasói örömünknek engedve ide-oda kapkodjuk a tekintetünket, fejünket. 

Szántó Áron: A Küszöb. Figura Könyvkiadó, Budapest, 2026.