A terápia nem varázslat. A pszichológus olykor azzal segít a legtöbbet, ha a kliens mellé szegődik útitársként az élete nehéz szakaszán, ám az érdemi munkát maga a kliens végzi, a terapeuta legfeljebb felgyorsítja a folyamatot.  A pszichológus nem egy mindentudó, megmondó vajákos, hanem sérülékeny, olykor tévedő átlagember, akit az különböztet meg a laikusoktól, hogy – a tanultakból és a rutinjából merítve – globálisan nézi a kliensei fejlődését és néhány jelenségnek még a nevét is tudja.

Akik szerették a Pszichosztriptízt, vagy érdeklődnek az önismereti írások iránt, kedvelik a self-help irodalmat, de a megszokott esetleírásoknál, önértelmezési „kisokosoknál” többre vágynak, azoknak ajánlja a kiadó Szigeti Ildikó új kötetét, a Pszichokanyar – Terápiás tévedések címen megjelent vallomást. A mű egyszerre illeszkedik a népszerű önismereti irodalom trendjébe, és lép túl annak sablonjain. Szigeti Ildikó kötete a kritikák szerint nem egyszerűen „terápiás történetek” gyűjteménye, hanem tudatosan szerkesztett, irodalmi igényű narratíva, amely a pszichológiai esetleírásokat fikciós eszközökkel emeli új szintre.

A könyv középpontjában egy kiégés szélén álló pszichoterapeuta, Bokros Hanna alakja áll, aki kliensei történetein keresztül válik fokozatosan értelmezhetővé. A történeteket átszövő motívumok – titok, elhallgatás, váratlan fordulatok – nemcsak dramaturgiai eszközök, hanem a terápiás folyamat természetére is reflektálnak. A kritikai diskurzus hangsúlyozza, hogy a kötetben megjelenő esetek „életszagúak”, gyakran nyugtalanítóak, és az olvasót saját határhelyzeteivel szembesítik.

A recenziók egyik visszatérő megállapítása, hogy a Pszichokanyar tudatosan bontja le a self-help irodalom leegyszerűsítő optimizmusát. Nem kínál gyors megoldásokat, „kisokos” válaszokat, helyette morálisan és érzelmileg ambivalens helyzeteket tár fel. A könyv tabutémák egész sorát érinti – a szexualitás különböző formáitól a családon belüli konfliktusokon át egészen az öngyilkosságig vagy a poszttraumás stresszig –, és ezt korántsem hatásvadász módon, hanem a pszichés működés komplexitását tiszteletben tartva teszi.

Stilárisan a kötetet nyugodtan sorolhatjuk a „határátlépő” művek közé: egyszerre hordozza a dokumentarista hitelesség igényét és a szépirodalmi szerkesztettséget. A történetek feszessége, a gyakran nyitva hagyott végkifejletek, valamint a narrátor (illetve terapeuta) esendősége mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a könyv ne váljon didaktikussá. Talán éppen ez az egyik legnagyobb erénye: nem tanít, hanem gondolkodásra kényszerít.

Almási Kitti pszichológus így nyilatkozott a kötetről: „Szigeti Ildikó könyve olvasmányosan megírt életképeket tár elénk, amelyek a rendelő rejtélyes hangulatába repítenek, és az önmagunkról való gondolkodásra késztetnek. Történeteivel több szempontból is megvilágít egy-egy élethelyzetet, segítve bennünket, hogy objektívebben vizsgáljuk elfogultságainkat, sztereotip ítéleteinket.” 

Ugyanakkor a kötettel kapcsolatban lehetnek fenntartásaink is. A sokkoló témák sűrű egymás mellé helyezése – a szerző olyan tabutémákat döntöget, mint a pedofília, az aszexualitás, a poliamória, a családon belüli homofóbia, az ivarsejt-donáció, a BDSM, az öngyilkosság, a rák, a poszttraumás stressz vagy az autizmus – olykor túlterhelheti az olvasót, és a kötet intenzitása miatt nehezen feldolgozható. Viszont tény, hogy könyv következetesen vállalja ezt a kockázatot, és éppen ettől válik emlékezetessé. A pszichológiai ismeretterjesztés és az irodalom határán elhelyezkedő mű leginkább azt bizonyítja, hogy az önismereti irodalom akkor válik igazán relevánssá, amikor nem megnyugtatni, hanem felkavarni akar.

Szigeti Ildikó: Pszichokanyar – Terápiás tévedések Multiverzum Kiadó, 2026