A könyv rendkívül élvezetes, ugyanakkor kissé zavarbaejtő olvasmány: egyfelől szinte meghökkentően trágár, disznó és szabadszájú, másfelől olyan lazán épít fel új világokat és olyan könnyed professzionalizmussal változtat regényszereplővé (ráadásul ugyancsak esendő, gyarló, hibázó és vágyakkal teli regényszereplővé) a művészettörténeti panteonban szoborrá merevedett hajdani alkotókat, hogy öröm nézni.

Cristopher Moore regénye 1911-be, Bécsbe kalauzolja az olvasót, ahol a nagy népszerűségnek örvendő Gustav Klimt – a felső tízezer kedvence – hajnalban, hazafelé menet észrevesz egy halott meztelen nőt a Duna-parton. Elkezdi – mi mást is tehetne egy festő? – ott helyben lerajzolni, ám ekkor a nő felköhög. Klimt abbahagyja a rajzolást (különösen mivel egy utcagyerek is meglátja ténykedés közben), és elviszi a műtermébe, ahol a szintén létező modelljének, Wallynak a segítségével gondoskodnak a lányról, aki nem emlékszik sem arra, hogy ő kicsoda, sem pedig arra, hogy került a vízbe. Klimt mindenesetre (egyik képe után) elnevezi Judithnak, és miközben feltárul a századelő bájos, perverz, békebeli, disznó, érdekes világa, elhatározza, hogy a szintén a városban tevékenykedő Freud, majd pedig Jung segítségével megpróbálják kideríteni az igazat a nőről – a saját maga számára is. (Mint a kötet mentegetőzéssel kezdődő – „Tudom, mire gondolnak. Arra gondolnak: Á, remek munka, seggfej, hogyan sikerült tönkretenned a történelmet, az irodalmat és a képzőművészetet egyetlen rövid regényben? Először is, semmi szükség ilyen stílusra, másodszor pedig elmondom, hogy történt.” – utószavában maga a szerző mondja, a korabeli Bécsre jellemző volt az ún. géniuszhalmozódás: ott és akkor működött Sigmund Freud, Carl Gustav Jung, Alfred Adler, a zenészek közül Gustav Mahler, Richard Strauss, Arnold Schönberg, a festők esetében pedig a már említett Gustav Klimt, Egon Schiele és Oskar Kokoschka; az építészetet Walter Gropius és Adolf Loos képviselte, de – ha nem is zsenik, de mindenképpen híres emberek – megfordult ott Josip Tito, Szoszif Sztálin, Lev Trockij és Adolf Hitler is.) 

A könyv rendkívül élvezetes, ugyanakkor kissé zavarbaejtő olvasmány: egyfelől szinte meghökkentően trágár, disznó és szabadszájú, másfelől olyan lazán épít fel új világokat és olyan könnyed professzionalizmussal változtat regényszereplővé (ráadásul ugyancsak esendő, gyarló, hibázó és vágyakkal teli regényszereplővé) a művészettörténeti panteonban szoborrá merevedett hajdani alkotókat, hogy öröm nézni. Ez az erénye néha ugyan a visszájára is fordul: néha ugyanis az az ember érzése, hogy a szerző sem tudja, mit akar pontosan – egyik percben még önfeledten disznólkodik és ahány testhelyzetben és szexuális aktusban csak lehet, bemutatja a szereplőit, különös tekintettel a művészekre és múzsáikra (ebből persze most nem idézek, mert biztosan önöket alig érdekli az ilyesmi), a másikban viszont egy eminens tanuló arcával és hanghordozásával felmondja a tankönyvi leckét, mondjuk Freud vagy Jung esetében (ezt bezzeg tudom idézni, ugye?!): (Freud mondja) „Van az elmének az a része, ami a víz felett van, itt találhatók a mindennapi gondolatok, reakciók, új dolgok, amiket megtanul. Ez a tudatos elme. Aztán van az a része, ami a víz alatt van ugyan, de még látható, ezt hívják tudat előtti elmének. Itt olyan információk találhatók, amikhez bármikor hozzáférhet, de nincsenek a tudatos elmében, amíg nem szükséges. (…) Itt van elraktározva a legtöbb dolog, amire normális esetben életrajzi adatként gondolunk: mi a neve, kik a családtagjai, hol született. Valamilyen oknál fogva, talán fizikai sérülés vagy érzelmi trauma miatt, a maga elméjének ez a része nem tárolja azokat a megszokott információkat, amelyekkel egy embernek rendelkeznie kellene, mégis tud beszélni, olvasni, ismeri a mindennapi élet hagyományait. Végül, a vízben még látható rész alatt helyezkedik el a tudatalatti, ahol olyan emlékek raktározódnak el, amelyekhez nem férünk hozzá.” Aztán meg Jung mondja: „Úgy vélem, ön közvetlenül tapasztalta meg azon keresztül, amit én »egyetemes tudattalannak« nevezek. Ez szerintem mindannyiunkban megvan, csak a tudatos világunkban figyelmen kívül hagyjuk. Sok különböző kultúrából származó ember történeteiben megfigyelhetők ugyanazok a mítoszok, ugyanazok az istenek, ugyanazok a hősök, bár néha más-más néven és formában, még akkor is, ha a kultúrák között nincs fizikai kapcsolat. Én ezeket archetípusoknak nevezem. Nem tudom, hogyan csinálta, de önnek sikerült tudatossá tennie a tudatalattit.” (A szerző utószóbeli kedves és szellemes kis megjegyzése a két tudós szerepeltetése kapcsán ugyanakkor sikeresen semmisíti meg a tankönyvíz miatti dohogást: „Amikor rájöttem, hogy egy olyan korról és helyről fogok írni, amelyben ez a két szellemóriás is szerepelhet, nagyon izgatott lettem. Aztán elkezdtem a kutatást, és rájöttem, hogy ketten együtt több mint 750 000 oldalt publikáltak, amitől kissé lelohadt a lelkesedésem. Egyszerűen túl sok volt. Ahhoz, hogy egy komikus regényben mutassam be őket szereplőként, nem kicsit kellett leszűkítenem az anyagot. Szóval olyan címeket kerestem, mint Freud idiótáknak, Jung hülyéknek, A jungiánus analízis értelmi szegényeknek és az Öld meg apádat/Keféld meg anyádat: Freudi kihajtható képeskönyv. Miután elolvastam ezeket a tanulságos könyveket, elhatároztam, hogy a karaktereimet Freud és Jung egymásnak írt levelei köré építem.”) 

A történet rendkívül szövevényes, a valóság elemei bőséggel keverednek a fantasyvilágra jellemző elemekkel, de a legüdébb mégiscsak a századelő művészeinek… hogy is mondjam: testközelből való bemutatása, ennek a mindig másképp elképzelt művészvilágnak és művészéletnek az érzékletes – és persze egészségesen trágár – rajza. („– El vagyok bűvölve – felelte Judith, ahogy arra Wally kitanította: »Azt mondod a férfiaknak, üdvözlöm, ha úgy gondolod, hogy nem fogod viszontlátni őket, el vagyok bűvölve, ha esetleg szükséged van valamire tőlük, és enchanté, ha azt akarod elhitetni velük, hogy megdughatnak. Ezt a francos franciázásból gondolják«.” De mit is beszélek… hiszen már a könyv nulladik oldalán olvasható szerzői figyelmeztetés is így hangzik: „Ez egy horrortörténet. Szerepel benne részletesen leírt nemi erőszak, trágárság, szexre és szexmunkára történő utalás. Az ilyen elemekre érzékeny olvasónak érdemes elkerülni ezt a szöveget.”) 

És akkor arról, hogy Judithról kiderül, hogy egyszerű leány volt, de Frankenstein teremtménye elrabolta magának, hogy összekaszabolja és megnyomorítsa és ezzel végleg magához alacsonyítsa és láncolja, de Judith megöli a rút teremtményt, megjárja az alvilágot, és mitikus lények társaságában mutatkozik… meg sokezer egyéb izgalmas, elgondolkodtató és bizsergető dologról még nem is beszéltünk. De itt abba is hagyjuk, hogy maradjon öröm a mélyen tisztelt olvasónak is. (Marad, nyugi.)

Cristopher Moore: Múzsa a díványon. Fordította: Pék Zoltán. Agave Kiadó, Budapest, 2026.