Aki arra számít, hogy megtud valamit, valami titkot, praktikát arról, hogyan kell és lehet együtt élni az öregséggel, a fájdalommal, a magánnyal, elhagyatottsággal, lehet, hogy kicsit csalódni fog: Oravecz Imre van annyira bölcs, hogy belátja, nincsenek receptek. Ő állapotokat rögzít, gondolatokat, mégpedig a lehető legpontosabb és legszabatosabb szavakkal, mondatokkal: pontosan úgy, mint életművében mindig és mindenhol. 

Oravecz Imre Alkonynaplójáról írtam már, és most, hogy megjelent a folytatás, az Alkonynapló II. 2023–2025, elgondolkodtam, mi vonz annyira – tágabb értelemben – Oravecz Imre életművének mindegyik darabjában – szűkebb értelemben pedig –, ezekben az elsősorban az öregségről, elvesztett szerelmekről, halálra való készülésről szóló, letaglózó és gyakran megsemmisítő, de mindig elgondolkodtató naplóbejegyzésekben. 

Aztán arra jutottam, hogy Oravecz Imre versei, regényei és naplóbejegyzései egyszerűen „csak” bekapcsolnak bennem valami fájdalmas, melankolikus, szép, megejtő, és legfőképpen megrendítő érzést – olyat, amilyet Áprily Lajos versein kívül soha senki nem tud (tudott még) bekapcsolni. Ezek a gondok, gondolatok, problémák és félelmek ugyanis – életkortól függetlenül – minden gondolkodó embert foglalkoztatnak, jótékonyan, rosszindulatúan felzaklatnak, vagy ha úgy tetszik: sújtanak. „(Utoljára-dolgok) Év vége van. Nem csinálsz mérleget, de kíváncsiságból számba veszed, mik voltak utoljára idén. Ijedten látod, hogy olyasmik is szerepelnek a listán, amik nélkül nem tudod elképzelni az életed. Ne rémüldözz! Az öregség az utoljára-dolgok története.” Vagy: „(A jövő árnyéka) Napjaim folyamán főként létfenntartásomat szolgáló rutincselekvéseket végzek, amelyekbe M. L. látogatása, bevásárlás, ügyintézés hoz némi változatosságot. Ez unalmas, fárasztó. De előrevetíti árnyékát a jövő. Rettegve gondolok arra, hogy ha nem lesz szerencsém, mint paradicsomi állapotot sírom majd vissza, mert az elfekvőben vagy az öregotthonban e privilégiumot elveszítem.” Illetve: „(Félvén, hogy…) Félvén, hogy nem tudsz elaludni, egymás után három éjjel altatót vettél be. Ezt ne folytasd, mert rászoksz! Nézz szembe vele: ha nem tudsz elaludni, hát nem tudsz. Nyolcvankét éved során már aludtál eleget. Vagy ha mégsem, majd pótolod a nemlétben.” 

A naplóírás ethosza, technikája, létjogosultsága, természete és minden, kételyt támasztó dilemmája megállás nélkül gyötri a szerzőt: „(Megfontolás) Író vagy mi lennék, és állítólag ajánlatos volna mindennap írni. Ez a napló esetében nem lenne jó. Nem várnám ki mindennek az idejét, és a kényszer folytán azt is rögzíteném, amit még nem érleltem meg magamban. Ez üresjáratokat eredményezne, és hiteltelenítené az egészet.” Vagy: „(Sarkallás) Ezt írja Márai a Naplójában: »A magánélet szerves része a műnek, együtt hatnak.« Ez túlzás. Talán inkább csak mélyen közük van egymáshoz. Mindamellett ez az észrevétel mint szintén naplózót arra sarkall, hogy mostantól bátrabban adjam ki magam.” És a legmegrázóbb (meg hát lelkes olvasóként innen is, most is lelkesen cáfolni igyekezett! bejegyzés): „(Lehet, hogy ez…) Lehet, hogy ez az egész naplósdi csak az öregség feletti szánalmas sápítozás, amelyet jobb volna magamnak megtartani.” 

Nincs katarzis, sőt csak a romló állapot stációi sorjáznak (a könyv egy rosszindulatú daganat körüli aggodalommal ér véget, ami még jobban megrázza és felzaklatja az olvasót); a veszteségek (különösen a kései szerelemnek a J.-ként emlegetett nő képében megjelenő megvalósulásának elvesztése, valamint az elvesztés feldolgozása, pontosabban feldolgozásának képtelensége) torlódnak – aztán a könyv közepe táján eltűnik J. alakja is, és a fókusz a közvetlen környezetre, magányra és problémákra szűkül, sok álom-felidézéssel, még több és kissé ijesztő látogatással, amelyet az elbeszélő már elhunyt rokonai, elsősorban szülei tesznek… akik ritkán mennek fel az emeleti hálószobába, inkább a ház alsó részében járnak-kelnek, matatnak és beszélnek. Nincs orvosság és nincs recept sem az öregedés/öregség elviselésére, de Oravecz Imre azáltal, hogy aprólékosan rögzíti a legkisebb részleteket is, valahogy mégiscsak csendes diadalt arat a halálon: megállítja az időt. 

És az író, az íróság, az írólét attribútumai – talán legfontosabbakként – mindvégig ott lebegnek az könyv lapjain: „(Mennyi ha még?!) Ha végleg az Egyesült Államokban maradok, ma senkinek nem mondana semmit a nevem. De hogy nem tettem ezt, talán van a hazában száz ember, aki tudja, hogy van egy ilyen nevű író, ebből ötven esetleg olvasott is tőlem valamit. Jobb ettől nekem vagy annak a száznak, ötvennek?” (Kénytelen vagyok megjegyezni, és ez itt a rajongás szava: nekem jobb. Oravecz Imre művei nélkül sokkal nehezebb, sivárabb és szürkébb volna minden.) Valamint az egyik legszebb és legfontosabb, enyhén keserves-játékos bejegyzés, amely végképp bizonyítja, hogy az író… író marad, a legutolsó pillanatig: „(Képtelen kívánság) Milyen jó volna, ha meg tudnám írni, milyen volt az utolsó napom, órám. Ehhez azonban az kellene, hogy túléljem. Ha megtörténne, akkor viszont nem lenne az utolsó.” 

Megrendítő (bocsánat a jelzőismétlésért), nagyszerű, revelatív, és – ha nem ellenkezne a könyv szellemiségével – lenyűgöző, pompás könyv az öregségről, öregedésről, elmúlásról… mely utóbbit – részben legalábbis – menten orvosolja is e könyv (és a szerző többi könyve) a puszta létezése által. 

Oravecz Imre: Alkonynapló II. 2023–2025. Magvető Kiadó, Budapest, 2026.