Aforizmákat jó olvasni, naplóbejegyzéseket is jó olvasni (még ha az ember néha kicsit el is szégyelli magát, amiért oktalanul bekandikál mások életébe, de mentségére szolgáljon, hogy a részleteket éppen mások osztották meg vele és sok olvasóval, ráadásul nyilvánosan), és ha valaki ezt a kettőt olyan magas szintű professzionalizmussal, olyan mégis-megélt és már-már fájdalmas beleéléssel, olyan letisztultan és ezzel egyszerre filozofikus mélységekig hatolóan teszi, mint az idén nyolcvanéves Oravecz Imre, akkor különösen jó – és megrendítő – olvasni. 

Kép forrása

Egy magára maradt, idős férfi

Igen, ez a legjobb szó, amelyik az Alkonynapló olvasása közbeni érzésekre vonatkozik: megrendítő. A bejegyzések nyilván naplónak íródtak, de ha valaki, akkor Oravecz Imre pontosan tudja, hogyan és mitől stilizálódik (fel) irodalommá egy szöveg, a naplóbejegyzés-mondatok halmaza. Bár a kötet bejegyzései során többször is előkerül az arra való reflektálás, hogy ezekből a bejegyzésekből akár könyv is lehet, nagyobb nyilvánosság elé kerülhet (mint ahogy arra is van utalás, hogy részleteket közöl belőle folyóiratokban, jóval a megjelenés előtt), néhol mégis meghökkentően intim és/vagy direkt – de éppen ezektől, vagy ezektől is hatásos. 

A könyv (mint minden könyv) főhőse, aki nem azonos a szerzővel (mint a legtöbb könyvfőhős esetében, itt is különbséget tesz a művelt emberfő) egy magára maradt, idős férfi, akinek kései, időközben tönkrement házasságából van egy kiskorú gyermeke, de csak néha látja; egyébként egyedül él a falujában, kutyáival, a ház körül élő madarakkal – és legfőképpen emlékeivel. Emlékeivel az életéről, a családjáról, szerelmeiről, nehézségeiről, külföldi (elsősorban amerikai) tartózkodásairól, egészségi állapotáról (amelyet már-már aggályos pontossággal lajstromoz és figyel nap mint nap), a covidjárvány alatti megváltozott életről… és a megváltozott környezetről, az eltűnő falusi, paraszti kultúráról, a leharcolt és nem művelt tájról, földekről, álmokról, apró örömekről, sok-sok keserűségről. És ha mindez nem volna elég, megjelenik a szerelem is, egy fiatalabb nő képében, és a vele járó örömök, de főleg gyötrődések és gondok is: a féltékenység, a veszekedések, a korkülönbség miatti aggódások, amelyek tovább keserítik a főhős egyébként sem vidám gondolatait és életét. 

Kép forrása

Újabb csúcsdöntés

Oravecz Imre versei és regényei a magyar irodalom megkerülhetetlen csúcsait képviselik, ez évek óta meggyőződésem. És amit ebben a könyvében az irodalmi naplóformátummal tesz – az is rendkívüli és újabb csúcsdöntés; egy helyen ő maga is eljátszik a gondolattal, hogy ezek a pontos évszámmal, hónappal, nappal meg nem jelölt naplóbejegyzések akár versek is lehetnének, de mégsem akként adja közre őket – és ebben nem csupán a tördelésnek van szerepe –, hanem erőteljes, lábról leverő életigazságok sorjáznak olyan sűrűségben és olyan, szinte egykedvű profizmussal, amilyennel alig lehet másutt találkozni. Frappáns, mégis fájdalmasan átélt, és ezáltal hiteles és igaz sorok, élettragédiák néhány mondatba sűrítve: „(Felismerés) Mikor a válással elvesztettem M. L.-t (a gyermekét – NKZs, bűn volt, de azt kívántam, bárcsak ne volna ő, mert gyermek nélkül talán könnyebb lenne. Tévedtem, az évek során a láthatások kalodájában az ő szeretete tartott életben.” Vagy: „M. L. már tizenhárom éves, és mikor nálam van, még mindig úgy alszik el este, hogy közben fogja a kezem. Mi lesz, ha nem fogja többé, vagy fogná ugyan, de nem lesz kezem, mert én se leszek?” 

Aztán ott vannak a magvas megállapítások – ezek néha evidenciák, amelyekre mindenki szokott gondolni, de mégis ritka az, hogy ilyen tisztán és egyszerűen írva légyen található: „(Neheztelés) Nagy igazságtalansága a természetnek, hogy ha betegség vagy baleset nem hozza előre, a legnehezebbet: a halált öregen, vagyis a legerőtlenebb állapotban kell véghez vinni.” Vagy: „(Nyilatkozat) Nem tudok mit kezdeni a kisfiúval, a kamasszal, az ifjúval, a javakorabeli férfival, aki voltam. Értetlenül állok döntéseik, vágyaik, örömeik, bánataik előtt. Miért tették, amit tettek, és miért nem, amit nem. Mi motiválta őket, mit reméltek? Elidegenedtem tőlük, vagy sosem voltam azonos velük.” Végül: „Ha nagyanyám a harmincas években nem pánikol be a nagy gazdasági válságtól, és nem hozza haza Kanadából apámat, akkor az nem ismerkedik meg itthon anyámmal, és nem veszi feleségül. Kint más frigyből lehetett volna fia, de az nem én lennék, vagy csak részben én.” 

Kép forrása

Úriember legföllebb naplót és levelet írhat

A szerző igen gyakran idézi Márai Sándor naplóit, az olvasónak pedig párhuzamként eszébe jut még Cioran is, de Oravecz Imre jóval kevésbé csípős nyelvű, kevésbé ítélkező, inkább bölcs, és gyakran finoman (ön)ironizáló: „(Félig teljesült követelmény) Márai azt írja a Naplóban, hogy egy ideje gyanítja, az írás nem méltó úriemberhez, majd így folytatja: »Írni, micsoda színészkedés! Az ember kifesti magát és szöveget mond… Úriember legföllebb naplót és levelet írhat.« Ha így van, akkor végre megleltem a megfelelő műfajt. Már csak úriembernek kell lennem.” 

Bár a bejegyzések legtöbbje könnyűszerrel válhatna például a Távozó fa című kötet akármelyik versévé, ez kifejezetten napló: magára az alkotás, a könyvvé levés folyamatára is utal az alkotó („Olvasom a naplót. Az első bejegyzéstől a legutóbbiig. Kíváncsiságból, bár gyomlálom az elütéseket, és itt-ott javítok is. Látni akarom, mit ad ki, mivé áll össze, amit eddig írtam. Mint várható volt, némely bejegyzés súlya nőtt, némely pedig veszített jelentőségéből. Ha végleg abbahagyom, szelektálni kell majd. Erősebben, mint gondoltam.”) – nagy nyeresége az olvasónak, hogy megszületett, és csak reménykedni lehet benne, hogy nem szelektált ki túl sok mindent a szerző, továbbá abban is, hogy újabb és újabb könyvek születnek még, bármennyire is ennek ellenkezőjéről és hiábavalóságáról győzködi magát a mester egyik-másik bejegyzésében. 

Oravecz Imre: Alkonynapló. Magvető Kiadó, Budapest, 2024.