Jean Echenoz három könyvét egy barátomtól kaptam ajándékba, aki esküdött, hogy remeki mívek; bár bízom az értékítéletében, mégis az élet óvatosságra tanított és intett az ilyen lelkesedésekkel kapcsolatban (nem utolsósorban azért, mert valahányszor magam próbálok valakire hatni teszem azt Stephen King nagyszerűségével kapcsolatban, mindig csak orrhúzást kapok cserébe, miszerint eléggé lektűr…), ezért hosszabb ideig nem vettem őket kézbe – most is elsősorban azért, mert elhatároztam (lásd a Fodor Sándor Megőrizlek című kisregénye kapcsán tett fogadalmam a régebbi kiadású és részben/egészen elfeledett könyvek újrafelfedezési kísérletével kapcsolatban), mert régebbi kiadású és részben/egészen elfeledett könyveket kísérlek meg újrafelfedezni. Persze, a legvékonyabbal kezdtem (a másik kettő az Elmegyek és A greenwichi hosszúsági kör címűek voltak, de azok is sorra kerülnek, és ha megérdemlik, írok is róluk!), nehogy elkopjon a szemem. 

Az Egy év egy drámai lecsúszástörténet. De – bár tényleg drámai – nem is ez a lényeg, hanem a (nyilván szerzői szándék szerint való) ridegség és egyszerűség. Bár ez utóbbi szó nem a megmegfelelőbb és leginkább kifejező, érzem én is: úgy egyszerű, hogy nincs benne cicoma, nincs benne drámaiságra való törekvés (éppen ettől lesz drámai, tehát a cím megáll!): egyszerűen csak történnek a dolgok a főhősnő Victoire-ral (a regény első mondata szerint: „Egy februári reggelen Victoire hiába próbálta emlékezetébe idézni az este történteket, s amikor észrevette, hogy Félix holtan fekszik mellette az ágyon, összecsomagolt, elment a bankba, azután pedig fogott egy taxit, és a Montparnasse pályaudvarra vitette magát” – tegyük hozzá, egy ilyen első mondat után kevesen tudják letenni a bűnügyi regénynek – egyébként hiába és „jogtalanul” – ígérkező regényt), menekülése után különböző városkákban köt ki, száll meg, egyszer összejön egy pasassal, aki végül lelép a pénze nagy részével, és innen kezdve a számára sem egészen világos okok alapján menekülő Victoire elkezd lecsúszni. 

Bár a történet vége zavaros, olcsó/megúszós és eléggé happy endesre erőltetett (ami nagy baj, tudjuk ezt Hollywood óta, meg persze azóta, hogy az életről való tapasztalataink rendre bizonyítják: nincs happy end, soha nem is volt senki életében, maximum csak end van…), addig kifogástalan. A felelőtlen élet irgalmatlan következményei a sarkon várnak Victoire-ra, és nem késlekednek lecsapni, miután a pénze java része eltűnik: „Beoszthatta volna a pénzét, hogy minél több napra, a lehető legtovább elég legyen, Victoire-nak azonban nem volt kedve ilyen hirtelen változtatni eddigi életvitelén. Inkább úgy gondolkozott, hogy majd csak rendbe jön minden, s elkezdett megfelelő hotel után kutatni arra az időre, amíg kiderül, miként alakulnak a dolgok. Aztán majd kitalálja, mitévő legyen. Legrosszabb esetben még mindig kereshet valami munkát, elmehet eladónak vagy pénztárosnak találhat magának egy Gérard-nál tapintatosabb szeretőt, sőt végső esetben néha kurválkodhat is, majd meglátjuk. Nem kerget bennünket a tatár. Az utóbbi tényleg csak a legvégső esetben jöhet szóba. Addig is kiveszünk egy szobát a Hotel Albizziában.” 

De nem megy el eladónak; egyszerűen elsodródik, egyik dolog hozza magával a másikat, hirtelen az utcán találja magát („Ami az evést illeti, az első napokban megesett, hogy beült a legolcsóbb éttermekbe, de ezzel hamar felhagyott, nem is annyira a pénz, mint inkább a miliő miatt: ha kijön az ember egy étteremből, akkor hazafelé indul, s ha úgy kell kijönnie, hogy nincs hová hazamennie, akkor kétszeresen odakint találja magát.”), egyre lejjebb csúszik („Aztán egy gyógyszertár tükrénél bekövetkezett az is, amit korábban elképzelhetetlennek tartott: mivel nem nagyon volt már tiszta ruhája, ahogy szépítőszerei és tisztálkodószerei sem, s már pénze sem akadt ilyesmire, a külseje kezdett leromlani. Közelebb ment a tükörhöz: bár soha nem tett semmit ez ügyben, mert mindig későbbre tartogatta az ötletet, világossá vált számára, hogy ilyen fejjel kissé késő már állást vagy bármi mást keresnie – és másnap természetesen ellopták a kerékpárját is.”), és végül már az utolsó reményként és lehetőségként, de csak legvégső esetre hagyott kurválkodásra sem képes: „Egyik nap elhatározta, hogy áruba bocsátja a testét, ahogy már néhány héttel korábban is tervezgette, de most már késő volt: a göncei túlságosan elrongyolódtak, túlságosan piszkos volt, ilyen külsővel már egyáltalán nem lehetett kívánatosnak nevezni. Valószínűleg egyetlen járókelő sem engedne a kísértésnek, talán csak a hasonszőrűek fogadnak el felajánlkozását, vagyis pontosan azok, akik nem tudnának fizetni.” 

Így, ilyen hidegen és kegyetlen egyszerűséggel lesz oda minden emberi méltósága Victoire-nak, és nekünk marad a kínzó bizonyosság, hogy milyen dermesztően könnyen megeshet mindez bárkivel – nem történnek nagy dolgok, nagy tragédiák, például egyszer sem erőszakolják vagy verik meg, a pénze eltűnése is inkább esetleges, mint kiszámítottan alattomos… egyszerűen, mondja a könyv, ilyen az élet, ilyen száraz, kegyetlen, nehéz, rossz: elég egyetlen pillanat, egyetlen oda-nem-figyelés, egyetlen önfeledt momentum, és nincs megállás a lejtőn. Kis könyv, nagy tanulságokkal, remekül megírva: jöhet tehát a másik két Echenoz-könyv! 

Jean Echenoz: Egy év. Fordította: Pacskovszky Zsolt. Filum Kiadó, Budapest, 1998.