Nem a méhecskékről: hanem a k o n k r é t méhekről. A gyakorló férfiembert ugyebár minden érdekli, ami szex, vagy azzal kapcsolatos – így vagyunk ezzel mi mindannyian, hiába is próbálnánk tagadni. (A hölgyek viszonyulását illetően nem nyilatkozhatom, nem lévén illetékes, de Anna Blix könyvének olvastán azért elmondható, hogy bár kicsit bonyolultabb a viszony, de leegyszerűsítve rájuk is igaz.) A kulcsszó: fajfenntartás, biodiverz módon. (Még akkor is, ha a szerző megjegyzi: „A szexuális élvezet pedig mindkét nem számára egyfajta biológiai jutalom, amely azért alakult ki, hogy legyen kedvünk szaporodni.”) 

„A denevér kézvitorlája az ujjai között húzódik, ez alól egyedül a hüvelykujja kivétel, amely kiáll a szárnyából, és a rajta található éles karommal együtt a kapaszkodást szolgálja. Repüléskor az állat kézvitorlájával befogja a levegőt, és szárnycsapásokkal tolja magát előre. Az én különálló ujjaim aprólékos munkára vannak kitalálva – valójában magszemek felszedegetésére és nyílkészítésre –, de általában egy számítógépet nyomkodok velük. Most tálkát formálok belőlük, hogy tudjak mibe hányni, ha esetleg nem érnék ki a mosdóba időben, de nincs közöttük bőr, le-lecsöppen némi folyadék, ahogy megyek.” Ezzel az egyszerre fanyar humorú, ugyanakkor tudományos mondattal szeretném illusztrálni Anna Blix egészen egyedülálló képességét és vállalkozásának ötletességét: a könyv a saját, hosszú időn keresztül eléggé megszenvedett terhességéről szól, de úgy, hogy a terhesség előrehaladtával mindig talál az állatvilágból példákat, hogy mindeközben egyik vagy másik faj mit hogyan csinál ugyanebben a fázisban: vannak olyan állatok, amelyek már Anna terhességének első napjaiban szaporodtak, de vannak olyanok is, amelyek nála sokkal hosszabb ideig – például a galléros cápa egyenesen három és fél évig vemhes, mielőtt életet ad kicsinyeinek. 

Sajnos, az érdeklődőket el kell tántorítanom: szex nem sok van a könyvben. Illetve van, de nem olyan, amilyenre vágynának, hanem afféle tudományos szex. Itt az ember – a maga peteérésével, megtermékenyülésével stb. – is pusztán mint biológiai lény és biológiai törvényszerűség (szükségszerűség?) létezik, amelynek egyetlen célja (az állatvilág nagy részéhez hasonlóan) a reprodukció, illetve mind a terhesség, mind pedig az utódok utógondozási feladatainak leghibátlanabb és legkevésbé veszélyes (és veszélyeztető) ellátása. 

De miután ezt elfogadjuk és megszokjuk (a szerző szívósan hántja le a romantikát mind a párválasztásról, mind az anyaság, apaság kérdéseiről, puszta állati determinációra szűkítve mindezt), egyszerre felszabadul az agyunk és eltűnnek az elvárásaink, és amellett, hogy marha jól szórakozunk és nagyokat kacagunk Anna Blix fanyar, szarkasztikus humorán, amellyel saját állapotát, terhességének „stációit” kezeli, és néha elmélázik azon, vajon a vele egy hajóban evező állatok egyik-másika az ember által kreált filozófiai, párkapcsolati, génátadási, romantikus, önfeláldozási stb. kérdéshez hogy viszonyul… mikor például a polip konkrétan belepusztul abba, hogy az utódait életre hozza, és bizony a nőstény hiénák is minden bizonnyal el tudnák képzelni a szülésnek egy kevésbé fájdalmas módját, mint amit a természet „csodás sokszínűségében” éppen rájuk mért. 

Nem bírom megállni, hogy ebből a pompás fanyar humorból – nem is tudtam, hogy a norvégok, különösen a norvég biológusok, még különösebben az első trimeszterben irtózatos rosszulléttel küszködő norvég biológusok ilyen elképesztő humorral (és persze nagy, lenyűgöző és meggyőző tudással) rendelkeznek! – ne mutassak még párat: 

„Vajon a keleti szürke óriáskenguru is eltöpreng, hogy vállaljon-e még egy kölyköt, vagy egy kicsit várjon? Elgondolkozik a tengeriszegfű, hogyan fog működni a klónozás a jövőben? És a pehelyréce nem szeretett volna valami mást csinálni a költés helyett? Nincs hobbija? Vajon bánja, hogy nem bírt ellenállni a vonzó hímnek és vemhes lett?” Vagy: „De szerencsére visszatér a pingvinmama, rákokkal és halakkal teli bendővel, hogy tovább nevelgesse a fiókát. Az úton nem falta fel egyetlen leopárdfóka vagy kardszárnyú delfin sem, és nem jutott arra, hogy gyereknevelés helyett inkább önmagát szeretné megvalósítani.” Aztán: „Ugyanakkor a hímek nem akarnak akárkivel párosodni, a spermájuk nem kiapadhatatlan, hiába termelődik belőle több, mint petesejtből. Képzelhetjük, milyen nehéz egyetlen adag ondót, benne spermiumok millióival, orgia vagy modern segédeszközök nélkül több nőstény között szétosztani, miközben nagyon is korlátos, hogy egy hím egymás után hányszor tudja ontani magából az ondót – hiába próbálja elhitetni velünk az ellenkezőjét a pornóipar.” Végül pedig (a rénszarvasok kapcsán): „A buszon vagyok dudorodó hassal, és reménykedem, hogy valaki átadja a helyét. Sajog a medencém, nem bírom végigállni a hazautat, az nagyon fájna. De fárasztó helyet kérni, a headsetes középkorú férfiak inkább rám sem néznek. Nem akarnak állni, és remélik, hogy valaki más átadja a helyét. Kellene nekem is egy agancs, hogy ledomináljam az agancstalan, terhességgel nem küszködő hímeket, akik letudták a dolgukat, és az évnek ebben a szakában nincs szükségük az erőforrásokra.” 

Irdatlan mennyiségű, még-elképzelni-is-nehéz-a-forrásokat–tudás, felszabadítóan ható nulla szégyenérzet, szinte közömbösség, amikor saját magáról, testéről, gondolatairól, vágyairól, elképzeléseiről beszél, elképesztő, fanyar humor, és annak idilltől, romantikától és hamis képzelgésektől való hangsúlyozása, hogy mi magunk is állatok vagyunk, amelynek egyetlen célja továbbadni a genetikai örökségét, így valósítva meg a jó öreg – és mindenki által vágyva vágyott – halhatatlanságot. Szenzációs olvasmány. 

Anna Blix: A várandósság 40 hete. És további 81 mód a szaporodásra. Fordította Veress Kata. Figura Könyvkiadó, Budapest, 2025.