Kollarits A. Christie (mely név nem más, mint dr. Kollarits Krisztina irodalomtörténész írói álneve) néha szögre akasztja az egyébként éppen a könyvben megidézett korszakkal (is) foglalkozó irodalomtörténészi tevékenységét, és olyankor remek krimiket ír, immár a másodikat, mégpedig a kissé (és csakis a címében) Rejtőt idéző Az elveszett felügyelőt. Ezt a könyv alcíme – Ilka kisasszony esetei II. – is mutatja. 

Nem tudom megállni, hogy ide ne írjam, hogy a könyv hátsó belső fülén tőlem származik egy idézet, melyet a szerző első könyvéről írt recenziómból vetek a szerkesztők – megtisztelő, de természetesen nem ezért fogom megdicsérni a könyvet.

Az elveszett felügyelő cselekménye nem sokkal az első kötet eseményei után, a gyászos emlékezetű proletárdiktatúra/Tanácsköztársaság idején játszódik; Szombathelyen indul a történet, ahol munkáskatonák törnek be Jánosy Ilkáék nyugodt otthonába, hogy lefoglalják a lakást, és hamarosan megölik a főszereplő lakását védeni próbáló édesapját. Ilkának menekülnie kell, Budapestre távozik, ahol találkozik az első kötetből jólismert szereplőkkel (Erzsébet nővér, az immár vörössé vált, de szívében rendes Wetzel Olivér rendőrfogalmazóval és a jóképű Eperjessy Ádám felügyelővel). 

Az eseményeket bár ismerjük (ismerni véljük), újra és újra elborzadunk – a szerző ugyan hangsúlyozza a könyvhöz írt utószóban, hogy „[Tényleg] ilyen volt a Tanácsköztársaság? Kun Béla valóban el akarta adni a Szent Koronát? – merülhet fel a kérdés a kedves olvasóban, miután letette a regényt. Ilyen is volt a Tanácsköztársaság – felelem erre. Ebben a könyvben a katolikus neveltetésű, középosztálybeli szereplőim szemszögéből ábrázoltam a korszakot. Bőségesen vannak olyan szerzők, Kassák Lajostól Sinkó Ervinig, akik baloldali szempontból írták meg ezeknek a hónapoknak az eseményeit”, de épp elég sokat olvastunk a korról, és az értékrendünk is hasonló, hogy jórészt lássuk: igen, minden bizonnyal ilyen volt. 

Egyébként ez a bölcs, okos és visszafogott hang – amelyik ritkán ítél, inkább rögzít és „csak” megmutat – végig jellemzi a narrációt is: így lesz egy nyugodt, és az elmesélt, lázas és izgalmas történet ellenére hűvös profizmussal megírt krimi Az elveszett felügyelő, amelyik méltó párja és folytatása az első kötetnek. Izgalmakban aztán nincs hiány: túszszedések, éjszakai letartóztatások, kínzások és gyilkosságok – no meg a Lenin-fiúk – tartják rettegésben a lakosságot (és mutatják meg, mivé lesz egy ország, ha forrófejű és bosszúálló, ugyanakkor lelkes és dogmákban meg szlogenekben hívő emberek kezébe kerül), ráadásul Kun Béla ismeretlen helyre szállíttatja a Szent Koronát. Ilkának azonban nem csupán a korona megmentésében kell segédkeznie a maradék józan erőknek, hanem nagy veszélybe került szerelmének, Eperjessynek a kiszabadításán is ügyködnie kell. Ennek érdekében még Uitz Béla proletár festőiskolájába is eljut, de le- és kihallgatja Kun Bélát a József Telefonközpontban, leleményesen feltalálja magát minden helyzetben, és az esze meg a szíve mindvégig a helyén van, a végén is csak Eperjessy miatt vesznek el egy picit. A valós történelmi szereplők (Ambrózy Gyula, Kun Béla, Cserny Józsefg, Uitz Béla, Batthyány Gyula, Guido Romanelli) ugyan epizódszereplőként jelennek meg, de alakjuk, a regényben osztályrészükül jutó cselekményszál és megjelenés mind-mind egy irodalomtörténész pontos és lelkiismeretes hozzáállásával kerül bemutatásra, amitől az egész regény messze túlmutat az „egyszerű” krimi koncepcióján, és szinte dokumentaristaregény-jelleget is ölt. 

Különösen kedves Kosztolányi szerepeltetése, aki a regény szerint a vasúton tanúja lesz Kun Béla menekülésének, majd egy kávéházba betérve megírja az Édes Anna első bekezdéseit, és a végén így mélázik: „Egy egész regényt kellene írni. Ez lehetne az eleje.” Erre a ráérős, jóízű játékra a szerző is reflektál az utószóban: „Kun Béla dicstelen menekülését senki nem írta meg jobban Kosztolányi Dezsőnél. Bár a korabeli olvasó tisztában volt vele, hogy Kun Béla és a népbiztosok vonattal menekültek Ausztriába, az Édes Anna című regény nyitófejezetében ábrázolt repülőgépes menekülés irodalmi szempontból találóbb és igazabb volt, mint a valóság. Én pedig egyszerűen nem tudtam ellenállni annak a kísértésnek, hogy kitaláljam és megírjam azokat a körülményeket, amelyek között ez a híres regényrészlet keletkezhetett.” 

Kollarits Krisztina profi mesélő; egyszerűen jó olvasni a történeteit, szavait, mondatait, minden simán és szépen gördül, a humora visszafogott, de/és pompás (például a „Sötétben bujkáló ellenforradalmárok” cím, vagy Ilka szavai a magát a nagy veszélynek kitevő, és éppen csak megmenekülő ifjú hős irányába: „Kár, hogy ma éjjel nem lehetek ott a Parlamentnél, mert legalább két golyót szó nélkül beleeresztenék ebbe a Gáspárba – harciaskodott Pali. – Még szerencse, hogy erre nem lesz alkalma – mondta Ilka. – Attól tartok, hogy magát az édesanyja a kommün végéig szobafogságban fogja tartani”), és az egész regényből – immár regényfolyamból – süt a korszakot jól ismerő tudós profizmusa, ugyanakkor az ihletett mesélő zsenije. Reméljük, Ilka kisasszony tovább fog nyomozni, újabb köteteken keresztül, mert ritka élmény ilyen jól megírt történeteket olvasni. 

Kollarits A. Christie: Az elveszett felügyelő. Ilka kisasszony esetei II. Jezsuita Kiadó, Budapest, 2025.