Izgalmas, elgondolkodtató és rendkívül aktuális könyvet tett a karácsonyi könyvajándék-kupac tetejére a Hitel Kiadó. (Bár, ha jól látom a kiadás évét, csak én vagyok az a megkésett olvasó, aki az idei ünnepre kapta meg Oswald Spengler remek esszékötetét, mások már egy éve lapozgathatják.) A német filozófus utolsó könyve eredeti nyelven 1933-ban jelent meg, és ahogy Spengler más írásai, A döntés évei is óriási siker lett. Néhány hónap alatt százezer példányban szívta föl a német könyvpiac, s a rendkívüli érdeklődés, amit a maga korában kiváltott, nemcsak azt mutatja meg, milyen erőteljesen hatott akkoriban a német értelmiségre az úgynevezett konzervatív forradalom, de azt is, hogy bizony a náci eszmékkel szemben sem volt teljesen védtelen a polgárság. 

Kezdjük is mindjárt ezzel a ritkán emlegetett konzervatív forradalommal! A különleges szellemi, kulturális, politikafilozófiai mozgalom, ha szűken vesszük, 1918 és 1933, az első világháború és a náci hatalomátvétel között bontakozott ki Németországban, szélesebb értelemben azonban ide szokták sorolni mindazokat a konzervatív elméletalkotóknak, akik tisztában voltak vele, hogy a múlt semmilyen szempontból nem visszahozható, ám mégis fontosnak tartották, hogy felkutassák és a társadalmi vitákban megmutassák azokat az örök értékeket, amelyeket a forradalmi korszakok, mint valami avitt hagyományt legszívesebben szemétre hajítottak volna. Ebben a szélesebb értelemben tartozik a konzervatív forradalom gondolkodói közé Nietzsche, Ernst Jünger, Carl Schmitt, de bizonyos írásai alapján még Thomas Mann is, és természetesen jelen kötetünk szerzője, Oswald Spengler. 

Fő állítása –tovább haladva a Nyugat alkonya című történelmi panorámájában kijelölt úton – természetesen az, hogy a Nyugat hanyatlásának éveihez érkezett, s hamarosan létének utolsó fázisába lép, abba a caesari korszakba, amikor a népek élére álló diktátorok próbálnak majd valamit fenntartani a nyugati kultúra maradványaiból. A történet persze nem ezért aktuális, hanem azért, mert mint kifejti, a fehér világforradalom után, feltámadt a színes világforradalom, amely el fogja söpörni a fehér ember kultúráját. Hadd szögezzem le gyorsan, hogy Spengler a szerencsétlen szóhasználat ellenére sem rasszista. (Sőt, mély megvetéssel tekint minden rasszizmusra, különösen alantasnak tartja az antiszemitizmust, s így természetesen elutasítja a náci párt minden gondolatát is.) A Juhász Anikó és Csejtei Dezső által jegyzett utószóban ezt olvashatjuk erről: „…a szöveghelyek túlnyomó többségében a rassz mint kifejezés … úgy bukkan föl, mint valami anyagtalan, lélekszerű, szellemi magatartás, intuitív-poétikus képesség…, ámde hiányzik belőle a szubsztantív faji-biológiai jelleg.” A színes világforradalom tehát csak annyit jelent, hogy miután a fehér világforradalom lerombolta az európai kultúra sarokpontjait, – azaz felszámolta a társadalom hierarchikus struktúráját, jólétet teremtett a széles tömegek számára, s ezzel megnyitotta a kultúra hanyatlásának lehetőségét (A nagy gondoktól való szabadság degeneráló hatására „nevetséges fontosságra tesznek szert aprócska gondok a divat, a házastársi – vagy azon kívüli – szerelmi perpatvarok „problémáinak” formájában, legfőképpen pedig az unaloméban, ami életuntsághoz vezet. Világnézetet csinálnak a vegetarianizmusból, a sportból, az erotikus ízlésből.”) jönnek a távoli népek, amelyek e kultúra maradványait is eltörlik, és saját hagyományaikból építenek új világot. („Bármely erős rasszhoz … nemcsak a kimeríthetetlen születés-utánpótlás tartozik hozzá, hanem az erős kiválogatódás is, amikor az élet ellenáll a szerencsétlenségnek, betegségnek, háborúnak.” S az élet értékét nem az életben eltöltött napok számával méri, hanem az élet tartalmával.) 

Számunkra azonban talán nem is ez a disztópia a legmegkapóbb, hanem az a látlelet, ahogyan Spengler a hanyatló civilizáció kulturális arculatát megrajzolja. Például így: „Az élet kizárólag gazdasági alapon formálódik meg, ezért híján van a mélységnek, annál is inkább, mert hiányzik a valódi történelmi tragikum, a nagyformátumú sors eleme, amely a nyugati népek lelkét évszázadokon át elmélyítette és nevelte.” Vagy így: „…ha manapság van valami, ami csodálkozásra késztet, akkor az azon szocialista eszmény nyomorúsága, amellyel szeretnék megváltani a világot. Ez egyáltalán nem a múlt hatalmaitól való megszabadulást jelenti, hanem éppen, hogy azok legrosszabb hajlamainak folytatását. Az élettel szemben megmutatkozó gyávaság ez.” S, ami bennünket, késői literátusokat különösen lehangol, így: „Manapság már az olvasáshoz sem értenek: a Goethe-kor nagy művészete mára már kihalt. Tömegével futjuk át a nyomtatott dolgokat, s az olvasót rendszerint demoralizálja a könyv.”

Egyszóval nagyon tanulságos kötet, akkor is, ha persze az elmúlt évszázadban kiderült: a történelemnek nincs olyan olvasata, amilyet Spengler látott meg benne. Sőt, semmilyen olvasta nincs. A jelenünknek ugyanakkor nagyon is erőteljes olvasata van. Akár Spengler sorvezetője mentén is.