Murányi Zita új kötetét olvasva lírájának megszólító ereje azonnal hatalmába kerített.  A Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában napvilágot látott két várlak között című versgyűjteményének opusai szeretem-versek lettek számomra már az első pillanattól. Versbeszédének tömörsége, kifejezés-és látásmódbeli változatai, nyelvi-poétikai megközelítései és metaforikus képei a költő-szubjektum élményvilágának maradandó lenyomatai.

A tárgyak, a személyek, a jelenségek nem feltétlenül a maguk tapinthatóságában jelennek meg, hanem olyan helyszíneken, ahol „időnként hullámzik a föld, ahol a fásult napsugarak az ég közepébe szúrt körző szárának tűnnek, abban a varázslatos térben, ahol a mosdókagylóban örvénylő tenger / elnyelt tükörképeddel viaskodik”.

A két várlak között – amely Murányi Zita tizedik könyve – szövegvilágát Halmai Tamás úgy jellemzi igazán találóan, hogy „nála minden életpillanat költészet”. Jómagam e különleges élményvilágba merítkezve úgy érzem, mindig vannak olyan lelkek és olyan sorsok, amelyek gondolkodásra inspirálnak bennünket.

Murányi Zita a kötet 81 írását két ciklusba rendezte (édesanyám nem perdül, másik hajót képzelek). Valamennyi vers írásjelek nélkül tárja mondanivalóját az olvasó elé, ilyen módon biztosítva a befogadó számára a szabadságot a poétikai üzenetek értelmezéséhez. A gyűjteményben találunk haikukat is, több alkalommal 14 sorosokat is, amelyek felépítésükben Shakespeare-szonettekre is emlékeztetnek bennünket, kódával a zárósorokban, melyek a versüzenet lényegét tekintve kiemelt fontosságúak. (paradicsom, mozgatórugó, mentés másként, december 26)

Szabadverseiben a szerző homogén szerkezetekbe ágyazza mondanivalóját, legtöbbször jelentéktelen, hétköznapi, az életmenetet látszólag alig meghatározó történésekből és észlelésekből indul ki saját élettapasztalataira hagyatkozva, de olvasás közben érezzük, minden 

megfogalmazása, minden észrevétele egy sajátos női érzésvilág és érdeklődés tükröződése. Valójában minden számára érzékelhető jelenség kiemelt fontosságúvá növekedik versszövetében, ahol „a kávéfoltok mint egy régi fatörzs / lassan erdővé híznak a pecsétes terítőn… ahol a csont törékenysége akár a csontomé / hangtalan…”

A nyelvi reprezentálódás, a poétikai szubjektum, a kommunikációs szituáció kettősséget valósít meg a szövegkörnyezetben; részben performatív, részben imaginárius. Természetesen ez felveti azt a kérdést, hogy mennyire érzékelhető a versben a poétikai szubjektum jelenléte. Az én önmaga egyediségét felismerve saját belső érzelmei révén teremtődik meg, így a lírai beszédhelyzetekben Murányi Zita élmény-utánérzéseit fogalmazza meg: „Nem vagyok színvak csak / a fények álmainkban / másképp világítanak” – hangsúlyozza vallomásosan. Ön- és létértelmezése, a személyes és közösségi színterek megjelenítése, a metaforikusság; egyszóval a versszervező elv segítségével a költő láthatót teremt; a nyelv elvont közegén keresztül megvalósíthatót; a „fejtetőre állított jövendő lehetne múltunk… muszáj visszatérjünk / a ránk váró hűvös időtlenségbe […] az üres szék valóban üres, vissza kell üljek, hogy megszüless”.

Igaza van Ádám Tamásnak, amikor a szerző True colors című regényét ismertetve így fogalmaz: „Murányi Zita, ha akarná, akkor sem tagadhatná le, hogy költő, árulkodnak a sorok, a jelzők, a metaforák”. Jelen kötet is fényes bizonyítéka annak, hogyan működik a szerző képzeletgazdagsága, miként kerül egy jelentéktelen, hétköznapi dolog a figyelem középpontjába. Igy lehetséges csak, hogy a monitoron szétnyomott légy fejéből kicsapódó testnedv glóriát formázhasson, mely egy képzeletbeli szerzetesruhához kapcsolódik, miközben a jelenést kiemeli a szobába belépő napsugarak fényorgonája.

Olyannak érzem ezt a lírát, mint amikor az ötvös elkezd megmunkálni egy követ, kíváncsi, hogy milyen rétegekre bukkan a csiszolás során, milyen színárnyalatokat fedez fel, tudni akarja, mit lehet kihozni a megmunkálásra váró anyagból. Murányi Zita is így teremt, formál jelentésváltozatokat, nyelvi árnyalatokat, sajátos képi világot, melyben egyéni, máshoz nem hasonlítható érzésvilága, létszemlélete tükröződik. Minden Murányi Zita vers egy szemantikai tér, amely önmagában zárt, de megismerhető, a jelzők és a metaforák feltárják, hogyan jön létre a jelentés az alkotóelemek összekapcsolódásával, hogy milyen viszony alakul ki a szövegvilág és a valóság között. Nem véletlenül emeli ki az orosz származású nyelvész, Roman Jacobson egy írásában, hogy „… azt megmondani, hogy mi nem tartozik a költészethez – ma nem is olyan egyszerű”. Lássunk most néhány példát erre „két várlak között” , hadd érezzük, milyen hihetetlen érzékenység és nyelvi gazdagság kerít bennünket hatalmába, miként jelenik meg a kötetben mindenhol a szeretett személy, mint egy láthatatlanul is nagyon valóságos útitárs a mindennapokban: „a csillagok fehér gipszként kötöttek az égre… fülembe súgtad telihold van…mosolyogtál, hátha az egyik mégiscsak leesik […] esténként lélekig vetkőztetsz / e mámoros haláltusában egymást / szüljük újra te vagy lélegzetem inkubátora […]  két várlak között, hűvös tengeráram / nyirkos tested, amibe beköltöztetsz”.

Kortárs költészetünkben nem teszünk különbséget férfi és női költő között, nincs általános érvénnyel megjelenített szubjektivitás, nincs semmilyen megközelítési lehetőség takarásban. Mégis, Murányi Zita versei mégis, amennyiben más férfi szerzőkkel együtt ismeretlen alkotásokként kerülnének elém, rögtön úgy gondolnám, hogy ezek a versteremtmények csakis női megközelítésből, észlelési és értelmezési folyamatokból születhettek. A szerző varázslatos női kreativitása magamagát írja a szövegbe, életmúltból, jelenévből, reméltből és elhárítottból táplálkozik képzeletbeli, a valósághoz mégis ezer szállal kötődő világában, ahol ilyen gyönyörű sorok születnek: „összeporszívózom ami eltört / az ég helyéről az összes idelátszó fénykort / letörlöm…hozzád indulok ilyenkor vonatok / mondanak csődöt egyedül mindig a cél örök tenyeremben…”

Természetesen a tartalom és a forma ősi kategóriái napjaink költészetében is érvényesülnek, így válik a lelkialkat érzékelhető művé Murányi Zita soraiban a költői hatástényezők együttműködésével. Beszédmódját az intellektuális gondolkodás szabadsága jellemzi, verseibe „beleégett a fény”, számára „a lélek gyűszűnyi / derengésében megfér / minden emberélet”.

Az értelmezőnek központi kérdés a lírai én és a valóságos én közötti különbség, az átjárhatóság a kettő között számomra teljesen egyértelmű. A lírai én a költő belső hangja, egy teremtett szereplő, a valóságban azonban az alkotó lelki tartalmait tárja fel, ahol a nyelvhasználat valójában az identitásképző stratégia része, amelyben az Én és a Te sokszor összeolvad.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy Murányi Zita szövegei sajátos fiktív világot teremtenek, s ebben a fiktív helyzetben valósul meg az Én-Te relációja. Érdemes azonosulni e költői univerzum ismeretében T.S. Eliot véleményével, mely szerint „dicséretes cél, ha a figyelmet a költőről a költészetre szeretnénk irányítani.”

Murányi Zita kötetében úgy tehetünk versértelmező utazást, hogy „feltárjuk a magányok összes rejtekét’, s a kedvesünkkel való egymásrautaltságunkban úgy tudjuk érzéseink folyamatos változásait elfogadni, hogy tisztában vagyunk vele, minden, ami diszharmónia a megsemmisülés átmeneti képzavara.”

Szívből ajánlom a kötetet minden versolvasónak, hogy velem együtt érezhessék át, milyen ellenállhatatlan varázs van abban, ha másnak a lelkében a magunkéval találkozunk.

Murányi Zita: két várlak között, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025