Több könyv, féltucat fordítás és antológiákban való szereplés jelzi egyebek mellett Benyhe István alkotói pályáját. Ez alkalommal A maszkok háza című könyvet ajánljuk olvasóinknak. 

A 2013-ban napvilágot látott kötetről így írnak elsőként a Méry Ratio Kiadó honlapján: „Benyhe István a régi mesterek, a kabbala, a bonyolult, nehezen megfejthető titkos vagy éppen mágikus szövegek szerelmese. A kötött, gyakran időmértékes versformák a vers többféleképpen érthető tartalmára vagy belső logikájára figyelmeztetve gördülnek, akadnak meg, vagy alakulnak át, de látszólagos aszimmetriájukban is mindig felfedezhető bennük valami bujkáló szabályszerűség.”

A folytatásban ekként fogalmaznak: „Költőnk verseiből furcsán exponált, elmosódó, de nagyon kifejező képet kaphatunk a rendszerváltás szellemi előzményeiről és következményeiről, kultúránk, értékrendünk, belső világunk változásairól, az elmúlt évtizedek alig-alig feldolgozható lelki tartalmairól, miközben úgy érezzük, ez opusok révén egy magasabb tudás, beavatottság részeseivé váltunk. Ezt az érzést erősítik bennünk Szabó Ottó mélyen átélt, gyönyörű illusztrációi is, amelyek nemcsak a művész kivételes grafikai tudásáról, hanem páratlan beleérző képességéről is meggyőznek bennünket.”

Bár mondhatjuk, hogy Benyhe István munkássága a több területen való intenzív aktivitása miatt is kellően vaskos, az internet zeg-zugai keveset árulnak el róla. A Magyar PEN Club például csupán annyit, hogy 1954-ben, Budapesten született. Ugyanakkor 2017-ben az Erdélyi Naplónak adott egy hosszú interjút, ahol életéről vallott. A bevezetőben így mutatták be: „Benyhe István a madridi magyar nagykövetség oktatási és kulturális szakdiplomatája.” A cikkírója hozzátette, hogy a kereszténydemokrata politikussal a Kádár-rendszer örökségéről, a magyar külpolitikáról és a Kárpát-medencei magyarság autonómiatörekvéseiről beszélgettek ekkor. Az interjú során azonban Benyhe életének különböző szakaszai is előkerültek. Egy ponton így mesélt: „A szülők példája mindig számít, akkor is, ha a gyerek a maga útját akarja járni. Én már gyerekként tudtam, hogy apám nyelvtudása, zenei tehetsége, anyanyelvi látásmódja utolérhetetlen számomra. Nem voltam csodagyerek, így fel is adtam, hogy apám nyomába érjek. Apám magyarázatai, világértelmezése, tárgyi tudása, az otthoni könyvtár varázsa akaratom ellenére is megóvott tőle, hogy elkallódjam. Apám sokoldalú tudása nem volt elég, hogy családját is megtartsa, így erkölcsi példaképeimet inkább a magyar történelemben és – édesanyám példájából merítve – a keresztény tanításban kerestem.” A Kádár-korszakban megkezdődött aktivitásáról így vallott: „A spanyol nyelvtudás akkoriban (is) luxus volt. Tanultam még franciát, németet is, és hamar rájöttem: ha nem vagyok nyelvtanár vagy fordító, akkor csak eszköz, hogy szaktudásomat más környezetben is használhassam. Földrajz–spanyol szakos diplomával nem találtam állást, így óraadóként, MTA-ösztöndíjasként és nyelviskola- alapítóként ért a rendszerváltás, amely egy csapásra felkeltette történelmi, politikai érdeklődésemet is.” Az íróval, politikussal, fordítóval, diplomatával készült interjú további részeit, illetve magát a teljes beszélgetést IDE kattintva lehet megtekinteni.