A rés a személyes emlékezetkutatás regénye, a megértés elemi igényétől és belső konfliktusoktól terhes próza, létfilozófiai kitekintésekkel, s a tudattalan autonóm működésének szövegbe sűrítésével. 

Különös prózatechnikai eljárást valósít meg a szerző új regényében, melyben feltűnőek az idősík- és perspektívaváltások: a történetben egyszerre jelenik meg előttünk Tamás, a főhős, mint egy gyermekkori traumát elszenvedő kisfiú, és az önnön élményeit monitorozó felnőtt férfi. Noha végig egyes szám első személyben beszél a narrátor, a megtapasztaló én és az elbeszélő én gondolatai időnként egybefolynak, hogy egy folyamatosan áradó monologikus rendszert alkotva meséljenek egy család széthullásáról, a benne élő gyermek megrázó élményein, s az azt újraélő felnőtt benyomásain, percepcióin át. Ebben a hömpölygő szövegfolyamban a kerítéslécek közötti, meglehetősen szimbolikus résen át — mely egyben az elbeszélő én tekintetének kivetülése — figyelhetjük meg, miként bontja ki gyermekkori önmagát a szerző, hogyan reflektál évtizedek távlatából akkori emlékfoszlányokra, gondolattöredékekre. A rés szövegszervező erővé válik a műben, de nemcsak mint térbeli elem, amin a betekintés ténylegesen végbemegy, hanem mint nyelvi regiszter, ontológiai és pszichológiai tartalom. Utóbbi borzongatóan érdekes ösvényre vezethet bennünket, amennyiben a rést, mint a tudat és a tudaton kívüli mentális aktivitás közötti „hézagot” értelmezzük. 

„A kerítés széles résein át figyeltem az udvart” — a megfigyelés aktusából bontakozik ki az egykor megélt emlékek újrateremtése: Tamás több mint három évtized távlatából felkeresi a nagyszülői házat, ahol kisgyermekként, szülei válását követően elhelyezték, hogy változatos ontológiai és pszichológiai dialógust folytatva önmagával, megpróbáljon szembenézni feldolgozatlan gyermekkori traumájával. Párhuzamosan jelenik meg a múlttal való szembenézés mohó igénye és mérhetetlen fájdalma, amely alkotáslélektani szempontból is figyelemre érdemes.  „…mennem kéne, menekülnöm a borzalom elől. De képtelen voltam egy lépést is tenni. Mintha gyökeret vert volna a lábam, és abból a talajból engem már senki, semmilyen erő elmozdítani nem tudna.”  A résben a szülei válásában mentálisan erősen sérült, magára hagyott kisfiú, Tamás alakja, lelki világa bontakozik ki előttünk, az elbeszélő, az egykori élményeket felidéző és azokra reflektáló, immár sikeres torontói üzletember szemszögéből. Láthatjuk a nagyszüleivel élő kisfiút, akinek gyöngyöző galamblevest főz a nagymamája, aki nagypapájával közösen locsolja a veteményest, aki a falubeli gyerekekkel sajátos „baseball-csapatot” szervez, aki órákon keresztül olvasgat menedékhelyén, a padláson. Ám mégsem ezeket a(z) (emlék)képeket látjuk elsősorban, mert a kedves, nosztalgikus élményeket újra és újra kiszorítja a szülei által elhagyott, az anya-és apahiányt egyszerre megélő, szüntelen sóvárgó, fájdalommal megtelt gyermek ábrázolása. „Múltjában az ember nemcsak az örömteli emlékeket keresi, annál inkább szembesülni akar azokkal a történésekkel, amelyek megsebezték a lelkét.”

Több szöveghelyen hivatkozik a szerző a huszadik század második felének egyik legnagyobb hatású francia filozófusára, Maurice Merleau-Pontyra, a fő műveként számon tartott Látható és a láthatatlanra, s ezzel összefüggésben az emlékre, mint önmagából kilépő, önmagával nem azonos tapasztalásra. Ontológiai közbevetések sorával találkozunk a szövegben (Böszörményi prózauniverzumának afféle védjegye ez), ami megakasztja ugyan az elbeszélés áradását, ám ez a szerzői elv explicit utalás is: a narrátor nem(csak) magára az eseményre, mint inkább annak megélési módjára kíván fókuszálni. Olyasfajta érzelmi reakciókra összpontosít, amelyeknek meghatározó szerepük van az emlék felidézésben, előhívásában. Adott filozófiai eszmefuttatások gazdagon árnyalják a regény jelentésrétegeit, megannyi értelmezési lehetőséget kínálva az olvasónak. 

Szembetűnő, hogy Böszörményi Zoltán szinte egyfolytában mozgatja az elbeszélői pozíciót, ennek okán folytonos átmenetként működik ez a szöveg: a múltból a jelenbe, a regényből a tudományos értekezésbe, a megtapasztaló énből a narrátori énbe — és fordítva. A mélyből feltoluló emlékek monitorozása konstans, s magáról az emlékről is analitikus igénnyel töpreng a szerző, egyik szöveghelyen például így: „Amikor a belső lelkierő megmagyarázhatatlan szükségszerűségtől mozgósítva megragadja őket, új életet, új érzelmi irányt szab nekik, kitárja előttük a lét-világ kapuit, új dimenziót teremt számukra a téridőben.” Többszólamú, sokműfajú regény A rés, amelyben lírai intonációk éppúgy integrálódnak, mint filozófia eszmefuttatások, álomszerű víziók, tudatfolyam-áradások, miközben önmaga — az anyai szeretetért sóvárgó, fulladásig meggyötört lélek — felszabadítását javarészt elvégzi a narrátor. Ha úgy tetszik, a regény kiszakad az irodalmi térből, hogy az emlékek a téridő új dimenziójába kerülhessenek.

Böszörményi Zoltán: A rés. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, Budapest, 2025. Concord Media Jelen és Művészeti és Irodalmi Jelen Kft.