Tudom, tudom, hogy régebbecske jelent meg, de én most értem oda – ide – a Stephen King-életmű bizonyos darabjait először, bizony darabjait pedig újraolvasva. Az alapötlet és a kivitelezés – hogy apa és fia közösen írnak könyvet –, rendkívüli módon tetszett, ezért aztán nagyon nagy elvárásokkal fordultam a könyv felé. 

A King-i alapötlet (sőt recept), amely oly sok korábbi művében működött, és tette őt a világ egyik leghíresebb írójává, itt is szépen és jól működően megvan: végy egy teljesen szürreális alaphelyzetet, amely a képtelenség, a sci fi vagy a valószerűség határát súrolja (a túlsó oldalról) – ez esetünkben nem más, mint hogy a világ összes nőnemű lénye (hát micsoda támadás már ez az egyébként ízig-vérig liberális szerző részéről a genderelmélet ellen?, kérdezném göcögve) egyszer csak elalszik, gubót növeszt maga köré, egy másik világba kerül, de aki az ittmaradt testüket megpiszkálja, hát az megnézheti magát –, aztán ezt a valószerűtlenséget rakd tele teljesen hétköznapi emberekkel, akik csetlenek-botlanak, esendők, ennen vágyaik, gondolataik, szenvedélyeik rabjai, nem szuperhősök, de mégiscsak megpróbálják felvenni a harcot, küzdelmet. Helyezd őket a regényedbe, és a hétköznapi élet törvényei és törvényszerűségei mentén mozgasd őket, hogy az olvasó mindegyikükben – és minden helyzetben – magára és a saját életére ismerhessen, és máris nem tud többé megszabadulni a könyv bevonzó világától. A gonosz ne legyen ízig-vérig gonosz, csak emberien esendő (már megint ez a szó, de mit tegyünk), és mindenki viselkedjen úgy, hogy az olvasó könnyen azonosulni tudjon vele. 

A történet elképesztően fordulatos, mozaikos szerkezetű, a tény, hogy egyszerre annyiféle és annyi típusba tartozó ember életét, az eseményekre adott reakcióit és gondolatait megismerhetjük, az univerzalitás érzetét kelti az olvasóban (és simán elhiszi, hogy a világ minden részén ez történik éppen), ráérősen halad, okosan mesél, sztorizik, látható élvezettel róják a szerzők egymás után a soraikat, és egyik bon mot és találó, sőt betaláló észrevétel követi a másikat, hiszen mégiscsak komoly dologról van szó (eltűnnek a nők a Földről – mi lesz a férfiakkal? És mi lesz a „másik, jobb” világba került nőkkel? Vissza akarnak-e térni? Vissza tudnak-e térni? A férfiak tényleg mindig csak azzal foglalkoznak, hogy halomra öljék egymást? stb.), amely a teljes élet (ha mondhatunk ilyet) újragondolására kényszeríti a népeket. Mutatok néhány ilyen okos, szellemes vagy egyenesen vicces mondatot, amelyek olykor a cselekményt is enyhén, de csak enyhén spoilerezik: „Ree okés csaj volt, csak éppen olyan, mint egy óvodás: a csend idegesítette. Hitelcsalásért ült, hamisításért és kereskedelmi szándékú kábítószer-birtoklásért. Egyikben sem volt túl jó, így kötött ki itt.” (Ti. a börtönben – NKZs) „Clintnek nem volt a normálisnál – azaz az egészséges, teljesen tudatos, csak a képzeletén alapulónál – erősebb vágya arra, hogy félrekúrjon.” „Frank hátrahőkölt, tarkóját bevágta az asztala mögötti irattartó szekrénybe. Agyát egyetlen – jelentéktelen, de kristálytiszta – gondolat töltötte ki: a hírcsatorna kisípolta azt, hogy »a kurva életbe«, de hagyta, hogy egész Amerika lássa, amint egy nő jó darabot leharap a férje orrából. Valahogy nagyon nincsenek rendben a prioritások.” „Ha azt hiszi, az öregedés kemény dolog egy férfinak, hadd mondjam el, a nőknek sem sétagalopp. Amint ereszkedni kezd a melled, a népesség ötven százaléka számára gyakorlatilag láthatatlanná válsz.” „Bármi történt is velük most, egy csecsemő felnevelését már túlélték – ami nem kis teljesítmény.” És ezer másik, a nagy King-regényeket idéző mondat, velős megfigyelés, találó jellemzés, amelyek miatt mindenképpen el kell olvasni ezt a vaskos könyvet. 

Aztán a gondosan felépített nagy csata (amely egy különös, nem elalvó, szinte varászképességekkel bíró nő körül forog, akit a városka lakosságának egy része meg akar ölni, vagy legalábbis tanulmányozni kíván, a másik része viszont akár élete árán is megmentené, mivel azt reméli és abban hisz, hogy ez a bizony Éva-Eve a kulcs a szeretteik visszatéréséhez és a világ normális kerékvágásba való visszazökkenéséhez) után valami elromlik a könyvben (szeretném azt hinni, a mester iránti nagy bálványozásomban, hogy itt vette át a fiúgyermek a tollat a papától, mert hát minden művészdinasztia első generációja a legerősebb, úgy tűnik), sekélyes lesz és elszivárgó, a nagy összecsapás (amelyektől egyébként idegenkedem, mert ezzel az eszközzel oldja meg minden szerző és filmrendező, amit nem tud drámával megmutatni) is elmarad-forma, vagy csak olyan felemás lesz, aztán egyszerre előkerül az ásatag és egyperegyes, művészetté át nem lényegített píszískedés és meghökkentő meg egészen gyermeteg és ostoba napi politizálás… és a varázs odalesz. És nem attól lesz oda, hogy a Csipkerózsikák felébrednek (vagy sem), hanem attól, mert fájdalmasan álságossá, didaktikussá és butuskává válik egyszerre minden. Hát így. Túlidealizált nők, férfipocskondiázás minden formában (nem is értem, a transzok hogy nem kaptak legalább egy kövér fejezetet) és mennyiségben, felismerhető politikai aktorok ovis színvonalú seggfejezése, amiktől az ember arra gondol, hogy a fene enné meg, manapság, amikor már aztán tényleg mindenki politizál, legalább az írók miért nem tudnak közéletileg csöndben maradni, és azzal foglalkozni, amihez értenek – miért kell marhaságokat beszélniük, amelyek úgy lógnak ki a teremtett világ szépséges belső univerzumából, mint egy-egy otromba lóláb. (A régi King-művekben ez is sokkal áttételesebb, finomabb és ezáltal kevésbé zavaró volt: mondhatni egyenesen ízléses.) Mert, jövünk rá sokadszor, a dolgok bizony sokszor sokkal bonyolultabbak annál, mint amit a kétbites és kétosztatú berendezkedés el tud(na) képzelni. 

Pedig hát ez egy Trója-regény is (lehetne), férfiak harcba indulnak a Nőért, a nőkért, és annyi minden lehetne még… de nem lesz, így hát tagadhatatlan és bőven meglévő erényei ellenére azért ez nem a legjobb Stephen King-könyv. 

Stephen King és Owen King: Csipkerózsikák. Fordította: Dranka Anita. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2018.