A feltűnően termékeny Bene Zoltán újabb kötettel örvendeztette meg olvasóit: ezúttal egy képzeletbeli magyar településre, a beszédes nevű Söténdre helyezi a regény? novellafüzér? cselekményét. (Söténd egy másik képzeletbeli település, Zavarosoktond közelében van, és ha nagyon kíváncsiak vagyunk, hol lehet, segít, hogy a könyvben egy helyen Mátészalka neve is előfordul, szándékosan vagy véletlenül, ki tudja.) De nem is ez a lényeg, hanem maga Söténd. 

Erre a nyomasztó, gyászos hangulatú településre érkezik meg az elbeszélő (pontosabban: érkezik vissza, hiszen korábban ő maga is innen származott el), hogy aztán körülnézzen benne, és úgy döntsön, annak ellenére, amilyen – vagy éppen azért –, mégis érdemes elmesélni néhány történetet róla, vele kapcsolatban, a lakosairól: „Az autóban döbbentem rá, hogy akármennyire is menekülök Söténdről és környékéről, akármennyire is sötétnek és szörnyűnek látom, mégis van ebben a vidékben valami jellegzetes, valami, amit érdemes elmesélni. Úgy döntöttem, elmesélek hát néhány söténdi történetet. Ez a terv született a ködből. Már csak tartanom kell magam hozzá.” 

Söténd sötétségéről, szürkeségéről szinte elbeszélésenként/fejezetenként kapunk egy leírást, mintha a szerző/elbeszélő maga is küszködne azzal, hogy minél pontosabban megragadja a lényeget: „Talán már évszázadok óta nem festett színesre semmiféle épületet senki abban a faluban, ami ugyan jogilag mintegy két évtizede város volt, de még a lakói sem tekintették annak. Bazil már a második ott töltött nap végére megállapította, hogy Söténden kétségkívül minden a piszkosszürke különféle árnyalataiban szerénykedik.” Vagy: „Körös-körül az útszéli fákra vastagon rakódott le a szenny. Az ifjú Kis jól emlékezet, hogy suhanckorában, valahányszor fára mászott, mindannyiszor ezzel a zsírszerű, nyúlós gusztustalansággall kente össze magát. A homlokzatokra, kerítéslécekre, ereszekre, gerendákra, ablakokra, ajtókra és keretekre ugyancsak ez a viszkózus, nyirkos, feketébe hajlóan sötétszürke matéria tapadt. Egyesek azt beszélték, a közeli gyár miatt – a hivatali emberek ennek hallatán mindig idegesekké leettek, és vadul hadonászva bizonygatták, mekkora marha az, aki ilyen sületlenséget állít. Mások szerint a szörny vére ütközik ki a növényeken, a tetőkön, az épületek falán és mindenütt.”

Mert a söténdi legendáriumban bizony szörny is szerepel, de nem kell túl sokat visszamenni az időben, mert ma is szörnyek, afféle szörnyetegek lakják: brutális erőszak, iszákosság, megrontási kísérlet, gyilkosságok, rossz hangulat, kocsmai üldögélés (a kultikus kocsma, a Körülszaros nevű vendéglátóipari egység belső tereiben), egyszóval minden olyasmi, amitől a jószándékú vagy csak simán tudatlan látogató pánikszerűen menekül el, pontosabban menekülne, ha ott nem érné egyik-másikukat a halál. (A kötet leghosszabb elbeszélése, a Tizenkét óra éppen egy ilyen esetet mesél el, gyötrelmes részletességgel, sok előreutalással, már-már mágikus realizmussal, megidézve a magyar és világirodalom jelentős műveit, melyek szintén hasonlóan nyomasztó helyszíneken teljesednek történetté.) 

Söténd lakói éppen olyanok, amilyennek a nyájas olvasó elképzeli őket. Ha lehet ilyet mondani, nekem mégis a helyi költő alakja a kedvencem: „Holl Tibor, mint általában, vérig sértődött. Sértettségében megalakította a helyi írók és költők körét. Kilencedmagával. Kéthetente gyűltek össze a művelődési házban (a kultúrban), esténként. Holl Tibor hamarosan vezéregyéniséggé vált. Ő beszélt a legtöbbet. Vitte a szót. Olykor, mikor a nyugdíjas klubban névnapot ültek, elszavalta alkalmi zöngeményeit – sikerrel. Kivívta sokak megbecsülését. Misztikus tisztelet övezte – ajkán huncut, szerény mosollyal így fogalmazott. (Mások szerint sokkal inkább a bolondokat illetőt elnézés. Ezek az irigyei voltak.)” 

A környezet és a lakók miatt is elképesztően erős, erősségében pedig rendkívül nyomasztó atmoszférájú Bene Zoltán könyve – ezt természetesen jó értelemben véve mondom, irodalmilag igen nagyra tartom azokat a műveket, amelyek ilyen egységesen képeznek meg, képeznek le egy hangulatot, és azt fenn tudják tartani egy egész könyvön keresztül. A végén az elbeszélő szerénykedik ugyan kicsit („Amikor elhatároztam, hogy mesélek Söténdről, még élt bennem a remény, hogy egységes képet nyújthatok. Vagy hogy összeáll egy hagyományos, lineáris elbeszélés. Eleje, közepe, vége. De Söténdnek nincs eleje, közepe és vége. Ráadásul inkább kocsmákról meséltem. Meg a -töltelékekről. Talán azért, mert számomra Söténd egy gigantikus kocsmasziget, csupa olyan vendéggel, akik az élet hajótöröttjei. Egy hatalmas, szabálytalan alakú kricsmi. Söténd olyan, mint egy amőba.”), de megnyugodhat és mi is megnyugodhatunk, hogy széttartásában, „kricsmitörténeteiben” is egységes, erőteljes egészet alkotott. 

Aki tehát kíváncsi a magyar vidék, pontosabban a magyar eldugott vidék mindennapjaira („Bár munkanap volt, a kocsmák mégis tele voltak, ahogyan az utcákon is sokan lófráltak. Ezen Cs. Szabó Miklós nem lepődött meg, ismerte az úgynevezett magyar valóságot, tudta azt is, hogy ezen a vidéken különösen magas a munkanélküliség, s az sem volt előtte titok, hogy ez az életforma, a munkanélküliség életformája nem más, mint lassú, fokozatos pusztulás, amiből ritkán lehet fölépülni.”), és van elég lelkiereje, olvassa el – akár többször is – a Söténd című könyvet. A kedve nem lesz jobb, de tagadhatatlanul szépirodalmi élményben lesz része. 

Bene Zoltán: Söténd. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2025.