Számomra, erdélyi magyar számára csak kedves tud lenni egy olyan könyv, amely afféle mottó gyanánt Gregory Scott amerikai kapitány híres mondását választotta, mely szerint „Amíg a tábornokok haboznak, a románok rabolnak” (az eredetiben: „While the generals ponder, the Roumanians plunder”). A nemzetközi tétovázás idején a helyzeteket mindig remekül kihasználó román vezetés 1919-ben hadsereggel szállta meg Magyarországot (figyelmen kívül hagyva a párizsi békekonferencia határozatait), és Gál Vilmos új-régi regényében (mivel ez egy javított és átdolgozott kiadás) éppen ezeket a feszült és vészterhes időket idézi meg, nem kevesebb, mint 460 oldalon. Komoly, nagy könyv ez, minden értelemben. 

És közben tele van mindenféle nyalánksággal – a kedves olvasó például biztosan ismerte az „asztalbérlő pincér” kifejezést és a dolog működését is, nekem viszont nagy segítséget nyújtott a gondos lábjegyzet (a szerző civilben történész, szerencsénkre nem bíz semmit a véletlenre): „Asztalbérlő pincér: a tulajdonosoknak heti néhány frankot fizető pincér; keresete a vendégektől kapott borravaló.” De nemcsak ez megrendítő, hanem az ilyen részek is (melyekben teljes szörnyűségében felrémlik, mi vár Magyarországra „majd” Trianonban…): „A Kárpát-medencei konfliktus mély, elvakart sebeit csak tovább fertőzte a Párizsban ülésező békekonferencia nagyhatalmainak – Polk szerint néha teljesen ésszerűtlen – hozzáállása. A britek példának okáért bármilyen jelentéktelen gyarmati, avagy tengerészeti ügyet előbbre helyeztek Közép-Európa millióinak nyomorúságánál. Ráadásul néhány nagyon fontos külügyi szakértőjük a Beneš és Masaryk vezette cseh politikai kör befolyása alá került, akik Balfour külügyminiszterrel egyetemben ellenálltak minden, a Habsburg Monarchia fenntartását célzó kezdeményezésnek. A franciák pedig mindenben támogatják a románokat, bármilyen visszatetsző cselekedetet követnek is el azok. Az olaszok balkáni befolyási övezetük kiszélesítésén fáradoznak, melyben a lepusztítása után az ő segítségükkel felemelt Magyarországgal is számoltak. Mindez elkeserítette az amerikaiakat, akik – miután a térségbene nem volt sem különösebb gazdasági, sem politikai érdekeltségük – csak a terület rendezését szerették volna minél gyorsabban elérni, hogy az élet visszazökkenjen a megszokott kerékvágásba.” Vagy a hosszú rész, amelyben arról értekezik a szerző, hogy a román titkosszolgálat tulajdonképpen korlátlan pénzügyi források felett rendelkezett, nagyban ment a játék, ugyanis egy ország (országrész) megszerzése volt a tét, nem lehetett filléreskedni. 

Ebbe – és ebben – a szomorú helyzetbe (és helyzetben) kell hús-vér szereplőket válogatni a szerzőnek és hitelesen mozgatni őket a regény világán belül: ehhez egyfelől Harry Bandholtz tábornokot választja, aki valós személy volt, és valóban ő vezette a „rendet tenni” érkező amerikai delegációt (neki a naplóit is felhasználta a szerző), másfelől viszont maga is talál ki szereplőket, vagy meglévő, de kevés írott nyomot hagyó szereplők életét bontja ki a fikció szabályai szerint – mint az Utószóban fogalmaz: „A főszereplő, Weiss kapitány ugyancsak valós figura magyar származású amerikai tiszt bolt Bandholtz csapatában. Az életére, a családja történetére vonatkozó részletek azonban kitaláltak (…) Sokat gondolkoztam azon, kit válasszak az amerikai misszió tisztjei közül főhősömmé, végül magyar származásán kívül azért esett éppen Michael Weissre a választásom, mert Bandholtz igen ritkán említette meg naplójában, így szabad kezet kaptam, hiszen nem kötöttek a tábornok által leírt valós adatok, képzeletem szabadon csaponghatott Mike Weiss jellemének, személyes történetének kialakításában.” 

De ugyanígy kitalált szereplő a bosszúszomjas román titkosrendőr (Munteanu), aki rendre katalizálja az eseményeket és a konfliktusokat Weiss körül, míg el nem éri a végzete. Ugyanis – bár az eddigiekből könnyen úgy tűnhet – ez nem egy lexikonízű történelemkönyv, hanem ízig-vérig izgalmas kémtörténet (de van benne jócskán szerelmi szál, félreértés, megvezetés, tőrbe csalás, szép és okos nő, lejárató kampány, bűnözőbevonás – na ebben is mindig jeleskedett a fenti nemzet politikája! –, bosszúra vágyó, kényszerleszerelt titkosrendőr, egyszóval minden, mi szem-szájnak ingere, hogy csak úgy suhanjon a tekintet a 460 oldalon). 

A szereplők élnek, a korrajz nem kulissza mögöttük és körülöttük, hanem szinte megszólalóan eleven, szerves háttér (mint említettük, a szerző történész, ezért aztán nem csak hitelesnek tűnik minden, hanem hiteles is, mindennek utánajárt, és szemmel láthatóan/olvashatóan a könyv írása körüli időkben valósággal az akkori Párizsban és Budapesten élt, hiszen egy aradi kitérőt leszámítva főleg ebben a két nagyvárosban játszódik a cselekmény), egészen azzal bezárólag, hogy a románoknak még arra is volt gondja, hogy: „…egy nagyon kényes feladatot kapnak A dolguk az lesz, hogy minél több bolsevista foglyot hozzanak ki a Gyűjtőfogházból”, vagy a különösen fájó műkincsrablási történet, amiről szintén a szerző így ír az Utószóban: „A román katonák és a magyar betörők kooperációja sem kitalált eset (ebből is látszik, milyen mélységbe süllyedt a román megszállók morálja, és levonható a következtetés a fosztogatás egészen elképesztő méreteiről is)”. 

Azokat az éveket országunk és a Kárpát-medence magyarsága a mai napig nyögi – szomorú és negatív jelentőségük az elmúlt több mint száz évben még mindig szinte felfoghatatlan. Ezért különösen hálásak lehetünk Gál Vilmosnak, hogy nem csak a történelmi tényeket és eseményeket nem hagyja feledésbe merülni, de van írói fantáziája és ereje fikciós történetet kreálni köréjük, amelyek regényként is élvezetessé teszik a művét. 

Gál Vilmos: Antantmisszió – 1919. Időjel Kiadó, Budapest, 2025.