A Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig (alcím: Irodalomtörténeti kézikönyv és szöveggyűjtemény) című könyvet ajánljuk ezúttal olvasóinknak. A szerző Takaró Mihály József Attila-díjas író, irodalomtörténész, tanár, akinek a Nemzet Alaptanterv megalkotásában való tevékeny szerepe miatt a Fidesz-KDNP kormányzat egyik ideológusaként is jegyzik nevét.

A Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig című kötet 2017-ben került először kiadásra, a Méry Ratio idén újra kiadta. Honlapjukon így írnak a könyvről: „Új szemléletű, hiánypótló munkát tart az olvasó a kezében. Ugyanis az 1990-es rendszerváltozás után 27 évvel sem született eddig olyan irodalomtörténet, mely elfogulatlanul, értékelvi alapon igyekezne bemutatni a 20. századi magyar irodalmat az olvasóknak. Valamint olyan sem, amely az országhatárokkal szétszabdalt, nyelvileg, kulturálisan azonban egybetartozó Kárpát-medencei magyar irodalmat természetes egységnek fölfogva a maga teljességében mutatná be.” A folytatásban már nagyobb szerepet kap a 20. századi történemmel összefüggő magyar irodalomtörténet: „1920 óta a magyarországi irodalom nem egyenlő a magyar irodalommal. Az elszakított nemzettestek különböző utódállamokba kerülve a közös alapproblémán – kisebbségi lét – felül más és más léthelyzetben találták magukat, ezért speciális válaszokat kellett adniuk. Így vált kényszerűségből önállóvá az erdélyi irodalom, és ezért indult el az önállóvá válás útján a délvidéki, a felvidéki és a kárpátaljai magyar irodalom is. Közel száz éve már, hogy nem tanítunk egyetemes magyar irodalmat, és ez az oka annak, hogy megszűnt a Kárpát-medencei magyarság közös műveltségstandardja.” 

Az ajánlás végül a korábbi időszakok negatív hatásainak vélt, valós okait is megnevezve így zárul a Méry Ratio oldalán: „Az elszakított országrészek magyar írói, költői a szocializmus bukásáig teljes egészében, az utóbbi negyedszázadban csak részben, de ismeretlenek maradtak egymás és a nemzet számára. Kirívó példája ennek a Kárpátalján vagy Délvidéken a két világháború között keletkezett magyar irodalom tanításának teljes hiánya. Kezdetben az internacionalizmus, később a kozmopolitizmus jegyében épp azokról feledkeztünk meg, akik szülőföldjükön maradva az ott élő magyar nemzettest lét- és sorsproblémáiról írtak. Ennek fényében nem lehet más a célunk, mint – legalább irodalomból – helyreállítani vagy létrehozni egy közös műveltségstandardot. Ahogy lehet.”

Takaró Mihály számos elismerés, díj tulajdonosa, melyek majdnem egészét – ráerősítendő, hogy személye az elmúlt másfél évtized egyik jelentős társadalomtudományi ideológusaként értelmezhető – a jelenlegi kurzus idején kapta. 2008-ban az Erdélyi Magyar Örökség díjat, majd 2012-ben a Pongrátz Gergely-érdemkeresztet, 2014-ben a Magyar Örökség díjat, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, a Budapestért díjat és a Csepel díszpolgára elismerést vehette át. Ezt követően még több díjban is részesült, legutóbb idén, 2025-ben, amikor munkásságát Széchenyi-díjjal érdemesítették.

Érdekesség, hogy könyvalakban, a széles közönség elé viszonylag kevés munkája került. Az 1954-es születésű szerző első, verseit tartalmazó kötete 2004-ben jelent meg, Kánaán felé címmel. Ugyanebben az évben már kiadott köteteiben is megmutatkozik jobboldali világnézetén keresztül vizsgált irodalomtörténeti munkálkodása, ebben az esztendőben másik két ideológussal, Raffay Ernővel és Vekov Károllyal közösen adta ki a Wass Albert igazsága – A gróf emigrált, az író otthon maradt című munkáját. Szintén 2004-ben került kiadásra tőle a Wass Albert regényeinek világa – A XX. századi Erdély krónikása a világban című könyv. 2007-ben és 2013-ban két verseskötet jelenik meg, majd 2017-ben a most ajánlott irodalomtörténeti összegzés, s legutóbb, 2021-ben a Génemlékezet című könyve látott napvilágot.