Marton Árpád szegedi művészeti író, költő, kritikus és újságíró a 2024-ben összeállított Szemközt a nappal című versgyűjteményének megjelenését követően most új kötettel jelentkezett a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában. A Bocika című regény megírására Marton Árpád extra inspirációt érzett édesanyja halálát követően, s egy vele folytatott beszélgetésből azt is megtudjuk, hogy a mű egy hónap alatt született meg. A szerző bevezető soraiban figyelmezteti az olvasót, a könyv valójában az ő életrajza Bocikáról; a főszereplő helyett ő ír a főszereplőről. Gyászmunka ez a kötet, az édesanyját elveszítő gyermek fájdalmas visszaemlékezése, trauma-tapasztalatainak feldolgozása. „Sirató ének ez az írás… Minden szava egy-egy igazgyöngy valami emlékekből szőtt gyászlepelen… földi életünk egy rövidre szabott végesség két végtelenség, kevéske meghittség, két szörnyű idegenség között”- fogalmaz a szerző.

Létlényegünk krízishelyzetekben mutatkozik meg igazán, s ahogy ezekre a történésekre reagálunk, saját életünkre is másként tekintünk, megpróbáljuk idegenként kezelni magunkat, hogy a krízist több szemszögből megvilágítsuk. Marton Árpád sokrétű tevékenységköre mellett nagyszerű költő is, így gyászmunkáját Sík Sándor a költészet lényegéről tett megállapításával jellemezhetjük: „amikor a költő ír, gyón”. Ezt teszi Marton Árpád is, amikor édesanyja, Bocika (Marton Józsefné Simor Klára / Nici) élettörténetét osztja meg az olvasóval, azzal a soha el nem múló fájdalommal, mely az anya iránt érzett végtelen szeretet és csodálat ötvözetében gyökerezik. Egy kivételes anya-fia kapcsolat azt jelenti, hogy az anya fia számára az első nő, aki a biztonságot és a gondoskodást jelenti, talán azt is mondhatjuk általános igazságként, hogy a fiú számára az anya az első szerelem. Mindennek alapja az érzelmi stabilitás, a megértés és az elfogadás. A regény olvasását követően jó érzés tölt el bennünket, a szeretett lény halálát követően is megbizonyosodunk arról, hogy a kötődés soha nem szűnik meg, de az idők folyamán új alapokra helyeződik. Az érzelmi stabilitás pedig a siker kulcsa, hiszen anya és gyermeke között valósul meg a teremtés legtisztább szeretete.

Bocika élettörténetének leírása nem lineáris, összefolynak az idősíkok, ez azonban cseppet sem zavaró, ellenkezőleg, megerősíti bennünk annak az odaadó törődésnek az erejét, mellyel Marton Árpád édesanyja életének utolsó pillanatáig a legjobbat, a hozzá legméltóbbat kívánja biztosítani. Az információk adagolásában kulcsszerepet játszik az elbeszélő, narratív technikák változatos alkalmazása, elsősorban nem a problémamegoldó, hanem a leíró elbeszélési mód dominál. Az emlékezet szegmenseinek feltárásával tudunk megőrizni, majd előhívni eseményeket. Marton Árpád regényében az elmesélés módja teljesen fikciómentes, a befogadói élmény megteremtéséhez főként az epizodikus emlékezet játszik főszerepet, s a recepció során döntő az is, hogy az egyéni tapasztalatokat olvasás során miként tudjuk kollektív élménnyé formálni.

A kötet rengeteg ismeretanyagot tartalmaz családtagokról, barátokról, munkatársakról, élethelyzetekről, így az olvasó gyorsan fellapozza a kötet végén található függeléket, ahol a családtagok legfontosabb életeseményeiről tájékozódhat.

A Bocika szerkesztésének sajátossága bizonyos kulcsszavak, a szerző megfogalmazásában hívószók megjelenítése, melyek kurziváltan szerepelnek a visszaemlékezés oldalain, s az anya élethelyzeteinek bemutatásában kiemelt fontosságúak. (Néhányat említek csak a teljesség igénye nélkül: otthon, Korona utca, Apuka karosszéke, holmicska, bocipullman, Jó öreg szürke, potyogás, lepetés stb.) A legfontosabb hívószó azonban a hazaadás, már a kötet legelején, hiszen ez jelenti azt, hogy Marton Árpád a halálközlei állapotból visszatért édesanyát nem helyezteti el a krónikus belgyógyászaton, hanem hazaviszi és otthonában gondozza kilenc hónapig és öt napig, s majd karjai között érkezik el a halál pillanata.

A kötetben felidézett élethelyzetek elevenek és autentikusak. Olvasatomban ez a könyv egy különleges életrajz, háttérben a szerző saját életrajzával. Úgy írja meg édesanyja történetét, hogy saját létélményeit is részletezi, s ebben a sorsbeszédben az életutak számos helyen összekapcsolódnak. Marton Árpád a bemutatott személyek életútját, a körülmények biztosította lehetőségek és lehetetlenségek társadalmi-történeti kontextusát saját lakóhelyéhez, Szegedhez kapcsolódva mutatja be, információt szerezhetünk zenei és színházi előadásokról, Szeged kultúrtörténeti megközelítésével pedig birtokunkba kerül jónéhány érdekesség az adott korszak tükrében. Nem elhanyagolható tény, hogy ilyen módon a kötet dokumentumregénynek is tekinthető. Az államosítás, a szocializmus kezdeti korszakában Bocika nem teljesíthette be álmait, a szerző mérnök édesapja, annak ellenére, hogy a szegedi szalámigyártás korszakos megújítója volt, származása miatt nem kaphatta meg az őt megillető elismerést.

Olvasás közben megtudjuk, hogy a szerző abban a bizonyos kilenc hónapban óránként hívta az édesanyját, mert folyton ott lebegett a potyogás veszélye, de örömmel nyugtázzuk, hogy Bocika megérte fia verseskötetének megszületését, s arra is fény derül, hogy Marton Árpád foglalkozott családtörténettel, s az elkészült részleteket mindig megosztotta Bocikával. 

A Bocika nemcsak egy nagyszerű anya élettörténete, hanem egyidejűleg a fiú érzelmi gazdagságának feltárása, bizonysága annak, hogy az írás szakrális tevékenység, melyhez különleges lelki-mentális beállítottságra van szükség. Ahogy Max Frisch fogalmaz: „Az írás annyi, mint magunkat olvasni.”

Marton Árpád könyvének legfőbb célja, hogy nyomot hagyjon, hogy igazolja, létezett a földön egy bizonyos Bocika. Egy ponton így fogalmaz: „Fölfoghatatlan, hogy ezért meg kell írnom egy könyvet. Hogy a szavak halhatatlanabbak, mint az ember… Aki meg tud békülni az elmúlás gondolatával, annak nincsen szíve.”

A gyászmunkában a traumatapasztalatok átértékelésével csökken a pszichés fájdalom, még akkor is, ha tele vagyunk vesztenivalóval, s néha arra gondolunk, hogy bizonyos helyzetekben jobb nem létezni, mint létezni. Marton Árpád számára azonban az a legfontosabb, hogy Bocika a kritikus időben otthon lehetett, s számára így maradhatott örökérvényű, halálában is halhatatlan jelenlét.

A regény kapcsán megemlíthetünk egy, az egész írást végigkísérő jelenséget. Bocikával kapcsolatban rengetek kicsinyítőképzővel ellátott szót használ a szerző. (holmicska, kezecske stb.) Azt szoktuk mondani, hogy az ember idős korában a második gyermekkor állapotába kerül. És amikor ez bekövetkezik, az erős, cselekvőképes fiú maga is gondoskodó szülővé válik, főként, ha a szerzőhöz hasonlóan a gyermek küldetésnek érzi ezt a feladatot, s rendelkezik azzal a szinte földöntúli energiával, mely erre képessé teszi.

Bátran állíthatjuk, Marton Árpád rendelkezik ezzel a különleges életenergiával, fájdalmasan átéli, mit jelent az, amikor valaki, akit mindennél jobban szerettünk, már csak egy bekeretezett kép lehet a falon. De az örökségbe kapott anyai szeretet erejét mindenkor képes megőrizni, hiszen az anyai szeretet pont olyan örök, ahogy Gárdonyi Géza megfogalmazta egy csodaszép írásában: „testbe öltözött napfény. Isten szívéről leszállott szent láng, haláltól nem félő, erős gyöngeség”.

Marton Árpád: Bocika. Cédrus Művészeti Alapítvány 2025