„Füst a Szemében, a legöregebb lakota-sziú főnök” így írta alá Cseh Tamás azt a szöveget, mely a magyar, azon belül is a bakonyi indiánokról szól, s amely törzs történetét egészen a kezdetektől írta meg. Ez azért fontos, mert a most fókuszba állítandó könyv nem másért készült el a neves dalos előadóművésztől, hanem mert Cseh Tamás számos alkotói tevékenysége mellett az észak-amerikai indián kultúrába való elmélyülésével és annak gyakorlati modellezésével is nagyban foglalkozott. 

Mielőtt a Csillagokkal táncoló Kojot című könyvre térnénk egy idézet erejéig tekintsünk bele a Cseh Tamás Archívumba, ahol ezt olvashatjuk a fent említett bakonyi indiánokról: „1961-ben, mit sem tudva a „dunai indiánok” létezéséről, négy érettségiző, budapesti fiatalember úgy határozott, hogy indián módra megküzd egymással, egy általuk alig ismert vidéken. A Bakony-hegység egyik érintetlen völgyét – ahol sok szikla, tisztás, erdők, bővizű patak és forrás látszott a térképen – „indián területté nyilvánították”. Megállapodtak a harc és a fegyverhasználat szabályaiban és indián öltözéket készítettek maguknak. Olvasmányaik alapján az indiánokat nyíltszívű, önfeláldozó, természetszerető, bátor embereknek tartották és ilyenek akartak lenni ők maguk is.” A folytatás nemkülönben regényes, akár Karl May is írhatta volna: „1961-ben az első négy fiú bejárt a Néprajzi Múzeum könyvtárába és indián irodalom után kutatott. Az USA Nagykövetség könyvtárával nem próbálkoztunk, mert nem akartuk magunkra vonni az államvédelem figyelmét. Az emigráns barátok és a Váci utcai Idegennyelvű Könyvesbolt lettek a segítőink. Farmer helyett könyveket kértünk nyugaton élő barátainktól és a spórolt pénzeken is indián irodalomhoz próbáltunk hozzájutni. Majdnem minden résztvevő beszéli, érti valamilyen szinten az angol nyelvet. Visszatekintve mindez lelkes, hősies pionír munka volt.”

A fentiek után nem meglepő, hogy a művész az indián minden részletével foglalkozott, így az indián népmesékkel is. Így alakult ki a most tárgyalt könyv. Erről így ír a Méry Ratio: „Cseh Tamás, az indiánok nagy szerelmese, meseválogatása az észak-amerikai nagy síkság népeitől származik. Az őslakos indiánok történelme több mint tízezer éves. A kezdeti időkről kevés ismeretünk van, de azt tudjuk, hogy a síkságot már az 1300-as években a pauni (pawnee), menden (mandan), és minetári (minetaree) törzsek lakták, akik földet műveltek.”

A kiadó ezután – nagyon is átvéve a szerző által magasztalt észak-amerikai indiánok kultúrájának igenlését, így fogalmazott: „Az évszázadok múltával keletről a sziúk (lakota, dakota és nakota törzsek) érkeztek, a feketelábok (blackfoot), a sájenek (cheyenne), aszinbojn (assiniboin), kájova (kiowa), valamint a minetárikból kivált varjú (crow) törzsek is benyomultak a síkságra. Ezek a népek sosem műveltek földet, egész esztendőben csak vadásztak. Nomád, vándorló életmódot folytattak, harciasak, büszkék, rendkívül szívósak voltak. A szélsőséges időjárás, a mindennapos küzdelem az élelemért kemény emberekké formálta őket. Megvetették a hazudozást, a gyávaságot, az önteltséget és a fukarságot. Hagyományaikat és íratlan törvényeiket tisztelték. A 19. század közepén a nagy síkságot is elérte a hódító fehérember, az indiánok számára halálos betegségekkel. Az ellenük vívott egyenlőtlen háborúk, az aranyláz, a vasútépítés és a bölények kiirtása megpecsételték e legendás szabad népek sorsát. Ma rezervátumokban, vagy a fehérekkel keveredve élnek.”

Érdekesség, hogy a Cseh Tamás által gazdagon illusztrált kötetet például Boráros Mirada átiratában a Rozsnyói Meseszínház is feldolgozta, mint bábelőadást. A produkcióhoz Czakó József mellett Cseh Tamás írt zenét, illetve a dalszövegeket a Czakó-Bereményi páros alkotta. 

A könyv előszava már előre jelzi azt a sajátságos, remélhetőleg sok magyar gyerek, fiatal és immár felnőtt által megismert világot, melynek hősi és ősi mivolta mindig is elvarázsolta az európai gyerekeket: „Amikor ezeket a meséket olvasod, álmodd vissza magad 200 évvel korábbra. A hatalmas észak-amerikai síkságon laksz egy bölénybőr sátorban, valahol egy folyó partján. Talán varjú indiánnak születtél. Talán lakotának, sájennek vagy feketelábúnak. Körülötted él a családod, a néped. Este van. Egy idősebb rokonod vendége vagy. Sokan szorongtok már a félhomályos hajlékban. Közelebb húzódsz a tűzhöz, ami mellett ajándék várja a mesélőt. Idős ember érkezik. Hosszú, fehér hajáról lesimítja a havat és leül a tisztelt vendégnek fenntartott helyre. Étellel, majd pipával kínáljátok. A lángok fényénél megcsillan egy fényes karperec, megvillan egy hajfonatba tűzött ékszer. A felnőttek halkan beszélgetnek, a gyerekek izgatottan fészkelődnek, aztán minden elcsendesedik, és már nem mocorog senki. Az öregember beszélni kezd. Különös lényekről, farkasokról, medvékről, bölényekről mesél. Hogyan keletkezett a körülöttük levő világ? Mi történt régen? Hogyan éltek az ősök? Két mese között fát dobtok a tűzre. Kint tombol a hóvihar, derékig ér már a hó. Repülő emberek, pajkos lények kergetik egymást a tipi csúcsa körül. Belesnek a sátorba, hívogatják az asszonyokat, szólongatják a gyerekeket. Ott kavarog minden körülöttük a régmúltból, a nagyapák idejéből. Nem fél senki, hiszen távoli rokonaik, testvéreik ők. Magas Hold idején megkérdezi a fehérhajú öreg: - Figyeltek még? - A gyerekek már alszanak, de a felnőttek bólogatnak. Akkor elmond még egy titokzatos történetet, aztán elszívja a pipát. Szokás szerint nem érinted kezeddel a földet, amikor feltápászkodsz. Magadra teríted bölénytakaródat, és a többiekkel együtt kilépsz a tipiből. Süvít az éjszakai szél, fekete minden körülötted, társaidat is alig látod. Elindulsz a sátrad felé.”