Minden adott egy jó és olvasmányos regényhez: van itt háború, szerelem, sőt szerelmi háromszög, rejtély és titok ígérete, és a könyv szállítja is ezeket, ráadásul még egy sor naplóbejegyzést is olvashatunk a kilencvenes évek végéről, egy Olga Fischer nevű hamburgi turista tollából, aki szerelmével éppen Konstanz városába látogat. 

Bagó Tünde előző regényéről írtunk már e hasábokon, és most itt van az új regénye A lámpagyújtogató címmel. 

A történet kettő (sőt, három, esetenként még több) síkon és időpontban fut, a fülszöveg tanúsága szerint is: „Dél-Németország, 19345. A háború utolsó hónapjaiban Albert, az idő lámpagyújtogató egy csapat kamasz segítségével próbálja megmenteni Konstanz városát a szövetségesek bombáitól. A légitámadások után Albert nyomtalanul eltűnik. Bodeni-tó, Konstanz, 1996. Anna fiatal restaurátor, a város utcáihoz gyermekkori emlékek, a szülőföldje iránt szeretet fűzi. A konstanzi zsinat korából származó ládák helyreállítása közben megismeri Albert unokáját, Ulrichot. Izgalmas nyomra bukkannak, amely a középkori városi latrinákhoz és Alberthez vezet. Kiderül, hová tűnt a lámpagyújtogató? Vajon hol találja meg a boldogságot a szerelmei között vívódó Anna? Konstanz városában, amely a gyökereit jelenti, vagy egy számára ismeretlen földrészen?” 

A háború ábrázolása hiteles, nem beszélve arról, hogy mivel tudjuk, a történelmet a győztesek írják, rendszerint a megszokottnál kevesebb szó esik például a német lakosság nehézségeiről, midőn – esetünkben – a francia felszabadító csapatok bevonulnak a városba. A francia sereg vezetője szózatot is intéz a lakossághoz (ahol a fiatal lányok eleve félik a francia katonákat): „Konstanziak, maguk nem foglyok, de van néhány szabály, amit be kell tartaniuk: Először is a katonáim ellen elkövetett bármilyen szabotázs megtorlásra kerül. Azt a városrészt, ahol az ellenséges akciót elkövetik, felgyújtjuk, az elkövetőket kivégezzük. Másodszor! A városban önök csak gyalogosan közlekedhetnek, a mi katonai járműveinken kívül sem kerékpár, sem más jármű nem mozoghat Konstanz területén. Harmadszor! Önök csak a város határain beül telefonálhatnak, lebelet és hívást nem küldhetnek a városon kívülre. Negyedszer! Holnap reggel 9 óráig kötelesek minden fegyvert, fényképezőgépet és rádiókészüléket beszolgáltatni a kórház mellett berendezett katonai parancsnokságunkon. Akinél ezt követően bármilyen efféle tárgyat találunk, azt kivégezzük. A további beszolgáltatásokról később tájékoztatjuk önöket. Ötödször! Este hét és reggel hét között kijárási tilalmat rendelünk el, és a megszegőkre börtön vár. S végül: 48 óra elteltével minden házból jelentkezzen egy ember, lehetőleg férfi, váltás ruhával és egynapi élelemmel a Rajna partján álló, régi kolostorban kialakított kerületi kormányzóságunkon.” 

Bizony, a francia esprit – mondjuk, legalább nem tegezik a lakosságot. Ilyen tehát az új rend, nem így képzelték a konstanziak sem. Ennek ellenére ügyesen szervezkednek, kettősjátszmáznak a német szélsőségek ellen is, akit lehet, megmentenek, és mint minden éles helyzetben, az emberi tulajdonságok – különösen a rosszak – itt is sokkal élesebb fényben tűnnek fel. 

Kompakt, jól megírt, alaposan végiggondolt, jól dramaturgizált regény A lámpagyújtogató. És hogy miért fontos a lámpák gyújtogatása? Azért, mert közben történetek szólnak, mégpedig éppen a lámpagyújtogató szájából: „Esténként, amikor a lámpákat gyújtogatta, sokan vele tartottak, hogy hallgassák. Aki vele sétált, megismerhette Konstanz történelmének szép és sötét oldalát is. (…) …szerencsére a polgármesternek támadt egy ötletet. Megígérte apámnak, hogy a város körülbelül egy tucatnyi legrégebbi épülete előtt meghagyja az olajlámpásokat, amelyeknek a gyújtogatása továbbra is az ő feladata lesz. S biztosította róla, hogy ezután is mesélheti a történeteit. Így lett az apám a város első hivatalos idegenvezetője.” Több lámpást, kevesebb elektromosságot, több mesét, kevesebb valóságot, mondhatnánk mi is a könyv szelleméhez híven. 

Bagó Tünde: A lámpagyújtogató. 21. Század Kiadó, Budapest, 2025.