Az eredetileg orvosnak készülő, majd a kolozsvári egyetemen kémia-fizika és biológia szakon végzett, jelenleg biokémiai kutatóként dolgozó Leveles Ibolya Szótlan kantáta című debütkötete a Cédrus Művészeti Alapítvány kiadásában kerülhetett az olvasók kezébe.

A szerző két éve ír verseket, s a Cédrus Művészeti Alapítvány 2024-es kortárs irodalmi pályázatának nívódíjasa.

A Henter Csaba illusztrációival díszített kötet szerkesztése nagyon egyedi, nem csak azért, mert a ciklusok és az egyes opusok címei és a zenei terminusok latin nyelven is olvashatók az autenticitás fokozása érdekében, hanem azért is, mert a versgyűjtemény a német evangélikus egyházi zene fő műfajának mintájára készült. A Szótlan kantáta, zene és énekhang nélküli szótlan versbeszéd, ahogy Halmai Tamás fogalmaz a kötet hátoldalán található ajánlásában: „filigrán kisszerkezetek ágyazódnak szinte liturgikus rendbe egy zenétől ihletett szerkezeti elképzelés jegyében.”

A Missa Poetica (Költői mise) kötetnyitó darabjaiban az univerzumot birtokba vevő, önmagát teremtőnek tekintő keresztezett emberikonnal találkozunk. Szól a belső ének Isten dicsőségét magasztalva, de az újra meg újra bűnbeeső ember minden jelenésében túlságosan amatőr ahhoz, hogy képes legyen „összekötni / jambust szótaggal / Hangot kottával / Jézust az Úrral”. Az imádkozó magányt nem véletlenül fémjelzi a Szent Brúnó által alapított karthauzi rend említése, melynek története a XI. századig nyúlik vissza, ahol a rendbe tartozó szerzetesek némasági fogadalma a szemlélődő életformát választja. Fáradozásuk és hivatásuk elsősorban az, hogy a hallgatásban és a magányban találják meg Istent. Leveles Ibolya költői miséje végigvonul az Ige és az Eucharisztia liturgiáján, a versüzenetek követik az egyházi szertartások, az istentisztelet megszabott rendjét, így a ciklus rendszerbe fogalt imádságsorozatnak tekinthető az ismert szertartásrend alapján.

Zenei ismereteinket felidézve tudjuk, hogy a kantáta zenekarral kísért énekszóló, a 19.század óta lírai szövegű vokális mű szólóénekre, s az istentisztelet középpontjában a prédikáció áll, hogy Isten igéjének hirdetése valósággá váljon, s a hitvallás is néma könyörgés, „hogy isten lába / ne bilincsben, / de fogva legyen.”

Leveles Ibolya alkotói módszere különleges liturgikus versszövetet mintáz a versgyűjtemény lapjaira, miközben megerősíti bennünk Luther Márton egy ismert gondolatát: „Isten igéje a Bibliában mindaddig holt szó, amíg nem hirdetik.”

A szerző szótlan kantátáját magyarázó elemek, bibliai utalások, szabadon elmélkedő prószaszövegek teszik változatossá.  Szakrális költő arcéle rajzolódik ki, aki önvizsgálatot is végez egzisztenciális jelentőségő szubjektumfeltárással, személyesség és személytelenség együttesében.

A költészettan is kantátának nevezi a zenei D-nek megfelelő poétikai szerzeményt (utalás történik Bach Toccata és fuga című darabjára), így nem véletlen, hogy a karok, a recitativo és az áriák a Transitus Aeternus (Örök átmenet) ciklusának szövegrészeiben egymással dialóg viszonyban állnak, egymást kiegészítik, olykor némi cselekményt is ábrázolnak: „apró rianás, / elkúszik / parttól a lélek…egy szárnycsapástól / fehéredik el a lélek…lassacskán / kimocorognám magam / az éterből.”

Egyetemes jelentőségű helyzetek, eseményeket értékelő hangulatváltozások, erősödő drámaiság jellemzi a kisszerkezeteket, bizonyítva azt, hogy a költészet olvashatóságának nincs határa. A zenei terminusok pedig végigkísérik az egyes opusokat, melyekben a szerző szavakkal énekel, s személytelen szellemi létezőkkel kísért fohásza eredendően vallásos cselekedet lesz; az egyén, a szubjektum által megjelenített közösség transzcendenssel való kommunikációja. Az imát valójában Istentől való függőségnek is tekinthetjük, megközelítéseinkben a dolgokat néha megnevezzük, máskor takargatjuk.

Leveles Ibolya életkantátáját olvasva fontos kiemelni, a versértéshez is bizonyos műveltségre és beleérző képességre van szükség az emlékezet, a szemlélet és a várakozás hármasságában; így vallhat a jelen a múltról, a jelen a jelenről és a jövőről, s a szükségszerűen átélt történetekben így lesz a partikuláris az univerzális szerves része, a transzcendentális pedig a megteremthető valóság ígérete.

Apró, mégis igazán komplex egységek közvetítik a megélt hiányok lényegét, hiszen megvalósulás nélkül valami „teste nélkül / még gondolat…angyala nélkül / csak ember. A lehetséges világa konkrétból elvontabbá válik a szerző teremtő képzeletében megszületett sűrített képiség erejével: orrod makacsul / felszín fölött tartod. / a hullámokat / rendre kiköhögöd, / ha elmerülsz, belőled / iszik a tenger.”

A Breviarium Laicum (Világi zsolozsma) ciklusa is valójában prédikációs költészet bibliai utalásokkal, az imaórák liturgiájában ezeket az opusokat is tekinthetjük a hit és az erkölcs igazságait önmaga és a közösség számára közvetített metafizikus, oktató beszédének. Feltárul, ami a létező világ fölött áll, ami érzékszerveinkkel nem fogható fel, mert tudjuk, nem minden létező jelenik meg érzékszerveink számára. Az ünnepek előestéjét megjelenítő Vigiliaban így fogalmaz a szerző vallomásosan: „fényrészecskéd tölt fel / mindennapi feladatokra…/ nélküled anyag sem lehetek, / hullámaidban kiegyenesítesz…”

A krisztusi stációk felidézésében az idő létezését az elménkben elraktározott, saját életidőnk képei, impressziói alapján követhetjük. Minden úgy történik az írás folyamatában, ahogy Kukorelly Endre mondja egy beszélgetésben: „a költői szöveg elsősorban magunknak készül, aztán másnak is javasoljuk.”

Az egyes opusok sokszor a címekkel egybeolvasva teszik teljessé az énekbeszédet, a recitativot, s mindig érezzük, hogy valamiféle cselekmény hordozója, kapcsolatteremtés az ének és a szavalat között. Az adott szöveg mindig meghatározza a ritmust, a hangsúlyokat szavakkal és belső dallamokkal; szótlan énekkel, ahol „tisztán / rálát az ember / térről sötétre / árnyékát szépen / magára húzza…kilóg a lába/ angyalos haja, / csöndje lüktet…”

A Cantata Vitae (Életkantáta) a mindennapi élethelyzetek élmény-megtapasztalását ötvözi a sorokban, a kórus és az ária a választható lehetőségek között tallózva közvetett szubjektivitással fogalmazza meg a létszomorúságot: „hiába féled az erdőt: / menned kell. / elvergődni a helyig...,/ s ha nem találod, hát belegázolsz. / csak addig a pontig Leveles Ibolya komprimált, sűrített verseiben a latin közmondás igazságát is felfedezhetjük.  Sunt lacrimae rerum (Van a dolgoknak könnyük). Talpaid ráncai / ösvények térképe. / tenyeredben kőkereszt árnyéka.”

Leveles Ibolya kisszerkezeteiben a szavak eleve adott, immanens energiája többletenergiával töltődik fel, így a feszültséget magasabbra transzformálja, az élménytartományban a szimbólumokat érzelmi-hangulati-gondolati szféra veszi körül. Az In Lumine Veritas (Fényben az igazság) haikui is nagyszerűen példázzák, hogy minden vers önmagában is egy külön világ, s a versnyelv az olvasó képzeletében is megalkotja a maga világát. A szerző divergáns tényezőket is képes harmonizálni, látszólag egymással szembenálló impulzusokat is ki tud békíteni, ahogy az első haikuban nagyon találóan fogalmazza meg: „hallod a szavak / átbillenését versbe / miből a kibe”, de gondolhatunk az Ecce soraira is: „ha istent hívsz, se / mindig van kedve. íme, / ilyenkor ember.” Végül azonban minden érthetővé és befogadhatóvá válik, így nem szenved csorbát az esztétikai élvezet.

Leveles Ibolya kötete sűrített képekkel különlegessé varázsolt szakrális versbeszéd, egy sajátos poétikai szereplétesítés megvalósítása; József Attila-i értelemben a vers számára is a tudatnak, s a léleknek a mélyéről felmerülő képek értelmes rendezését jelenti. Én-rejtő és én-megmutató költői teremtményt hív életre, amelyben a létezés megértése kihívás az ember számára, ahol a transzcendens perspektívákban a költészet közvetíti embermivoltunk legjobb minőségeit. S amig olvasunk, a befogadás csendjéből belépünk a kórusba, s megértjük, a világ „tökéletlenség: / egyszerűek zenéje. / hallgató arany”.

Leveles Ibolya: Szótlan kantáta. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025