Szendrey Júlia és Petőfi Sándor szerelméről mindenkinek van valamilyen, még az iskolai tananyagból származó képe, kinek fakóbb, kinek élénkebb színekkel megfestve – de amit Gyimesi Emese kutatása és a kutatásból írt könyve létrehoz mindezzel kapcsolatban, lenyűgöző. Engem mindig is csodálattal tölt el, ha olyan szerzővel találkozom, akinek láthatóan és érezhetően szívügye a kutatási területe, és ezt az egészet át is képes, át is tudja adni az olvasóknak – Gyimesi Emese ilyen kutató. Könyve olyan mértékben tárja fel nem csak a két fiatal egymásra találásának szinte másodpercre pontos krónikáját – a korabeli feljegyzések utólagos egymásra olvasásával –, hanem a korabeli viszonyokat (egészen az országos társadalmi berendezkedés meghökkentően alapos ismeretekről tanúskodó leírásáig), hogy az komoly történeti munkáknak is a dicsőségére válna. 

„…Petrovics István önálló vállalkozóként, Szendrey Ignác pedig gazdag arisztokrata családok alkalmazottjaként. Bár első gyermekük születésekor mindketten reményteljesen nézhettek a jövőbe, az 1840-es évekre drasztikus különbség, egyenesen szakadék tátongott kettejük családjának pozíciója között. Sokat elmond a korszakban zajló társadalmi változásokról, hogy két annyira eltérő közegből érkező ember, mint az ispánból lett jószágigazgató úrikisasszonnyá nevelt lánya és a minden igyekezet dacára elszegényedett egykori redemptus öntörvényű fia a felmerülő akadályok ellenére mégis egymásra találhatott” – úgy vélem, a (minden értelemben) súlyos könyvhöz írt előszó utolsó mondatai szépen összefoglalják mindazt, amit a cím előrevetít, és mindazt, amiről ez a remekbe szabott könyv (és komoly kutatás) szól. 

Több Petőfivel foglalkozó könyvet is olvastam már, de a szerelem krónikájának ilyen fokú részletezésével nem találkoztam – ez a könyv sokkolóan részletes, minden eddiginél pontosabb, úgy, hogy közben a tudós alaposság fickándozását is láthatjuk: idézi például Petőfi egyik versének egy szakaszát („Álldogálok a tó partján / Szomorúfűz mellett. / Nekem való hely; engem illy / Bús szomszédság illet. / Nézem lecsüggő ágait / Szomorúfűzfának, / Mintha azok csüggedt lelkem / Szárnyai volnának”), majd finom iróniával folytatja a saját szövegét: „Petőfi csüggedtségét az okozhatta, hogy Szendrey Júlia nem adott egyértelmű visszajelzést arra vonatkozóan, viszonozza-e érzelmeit.” 

Nincs ebben a kapcsolatban olyan vers, naplórészlet, Petőfi és/vagy Júlia másoknak – vagy egymásnak – írt levele, olyan kortársi visszaemlékezés, amelyiket a szerző ne illesztene bele a kronológiába; néha – a posztmodern irodalomelmélet felől olvasva – már egyenesen zavarbaejtő életrajzi-költészeti összefonódással, más szóval minden valóságos történést a versekkel is megvilágít, ugyanakkor a verseket is a valóság konkrét történéseivel magyarázza meg. Ettől valóban elszoktunk kicsit, de jó újra ilyet olvasni. 

A szerelmet illető szabadságharcról szóló üzenet egyértelmű ugyan, de az olvasó is elborzad, mennyi mindennek kellett történnie és sikerülnie ahhoz, hogy ez a rendi társadalom két egymástól távol eső pontjáról származó ember találkozhasson és egymásé lehessen; íme például annak leírása, hogy az atyai szigor Petőfi irányába még a fiatalok esküvő utáni nászútra indulásakor sem enyhül: (Szendrey Ignác) „[A] vár kapujához ment, hogy elbúcsúzhasson Júliától, veje jelenlétéről azonban feltűnően nem vett tudomást, amire Petőfi önérzetesen vágott vissza. Miután a menyasszony beszállt a rájuk várakozó kocsiba, (Petőfi) farkasszemet nézett apósával, majd sártett büszkeségét éles kacajjal kifejezve ő is követte feleségét. A szerelmi szabadságharc főszereplőinek utolsó, szimbolikus összecsapását a hűséges barát, Sass Károly örökített meg”, teszi még hozzá a szerző. (Egyébként – Szendrey uram védelmében szólva – meglepődve tapasztaltam, hogy az események idején alig egy évvel volt idősebb nálam, és el is gondolkodtam, én mit szólnék egy Petőfihez hasonló kérőhöz a lányom számára. Na de hát más idők, más viszonyok, más társadalmi rend. És egy szmájli.) 

Sok minden felkavaró ebben a történetben (nem beszélve Szendrey Júlia későbbi sorsáról), de – számomra legalábbis – az egyik leginkább szomorú jelenet az, amelyik a már országos hírű poéta állandó pénzzavaráról szól: „Ezalatt folyamatosan pénzgondokkal küzdött, hiszen az Összes költemények példátlan sikere nem őt tette gazdaggá, hanem a könyvet háromezer példányban kiadó Emich Gusztáv vagyonát gyarapította. Az élelmes vállalkozó április 20-tól a könyv árát is megemelte: az addigi három pengőforintos előfizetői ár helyett bolti árként négy pengőforintot kért. A korabeli sajtó nem is mulasztotta el a lehetőséget, hogy élcelődjön azon, milyen jó üzletet jelent a híres költő a könyvkiadó számára.” Mindeközben pedig Petőfi így ír Orlay Petrics Somának: „Szerelmes vagyok, pénzem nincs… ez biographiám”. Megrendítő. 

Remek könyv, és kérem engedjék meg, hogy idézzem utolsó mondatait is, mely dióhéjban mutatja meg, miről is szólt ez a kötetméretű tanulmányszámba menő igényességgel megírt anyag: „A rendi társadalom logikája szerint az egyes ember csupán egy láncszem a nagyobb közösségek (család, rokonság, társadalom) rendszerében, aki ezek zökkenőmentes működésének köteles alárendelni személyes érzelmeit és ambícióit. A polgári világkép szerint azonban már szabadon cselekvő egyén, aki nem engedelmessége, hanem éppen önálló törekvései és kreativitása által járul hozzá a modern társadalom formálódásához. Szendrey Júlia és Petőfi Sándor szerelmi szabadságharcának győzelme azért is lehetett annyira szimbolikus erejű, mert ezt a nagyívű változást jelképezte.” 

Gyimesi Emese: Szendrey Júlia és Petőfi Sándor szerelmi szabadságharca. Kiadó: Szendrey Júlia-kutatás – Gyimesi Emese, Budapest, 2024.