Jack Ketchum könyve annyira brutális és annyira felkavaró, hogy ha nem olvastam volna tőle mindent, ami elérhető, azt hinném, mindössze egyetlen könyvnyi (ok nélküli?) provokációt, kiborítási kísérletet látok. De olvastam, írtam is róluk, és így nagyjából tudni vélem, hogy Jack Ketchum: ilyen, hiszen minden könyve… ilyen. (Egyébként zseniális, csak a témája… hát Istenem, erről lejjebb.) Még Stephen King (akinek a könyvét – A búra alatt című remekművet – az egyik szereplő olvassa éppen Ketchum könyvében) is ezt mondja róla: „Hogy ki a legijesztőbb arc Amerikában? Valószínűleg Jack Ketchum.” Hát így, innen szép… szépet írni róla. 

Kép forrása

Dead River harmadszor

A könyv a Dead River-trilógia harmadik része (az első a Holt idény, a második az Ivadék volt, mindkettőről írtunk már, itt, illetve itt; ezt Lucky McKee-vel közösen írta a mester, de azért jól érezhetően minden sora az ő keze nyomát viseli magán. A történet – egyik – főszereplője a nő (vagy A Nő, ahogy a könyv beszél róla), a Maine-i tengerparti vidéket fosztogató és ott ártatlan embereket lemészároló és jóízűen elfogyasztó, állati szinten, csak ösztönökkel érzékelő és „gondolkodó” kannibálcsoport egyetlen megmaradt túlélője, ám a történet – igen csalóka módon – nem brutális gyilkosságokkal indul (mint a két korábbi kötet), hanem egy csendes, kertvárosi amerikai család hétköznapjainak a bemutatásával. 

Mondjuk, sejteni lehet – hiszen ismerjük, micsoda titkokat rejtenek a látszólag csendes, nyugodt és kulturált amerikai kertvárosi házak (és főleg pincéik) –, hogy ez csak a fecsegő felszín, és valóban: a pszichopata családfő, a szinte rabszolgasorban tartott feleség, a három (négy) gyerek (akik közül a nagyobbik lány – mint lassan kiderül – a saját apjától terhes, a fiú pedig éppen olyan őrült, mint az apja, a vakon született lányt meg egyenesen a kutyákkal tartják együtt egy kennelben… bocs a spoilerért, kedves olvasó, de hát látom a szemeden, hogy úgyis elolvasod, valószínűleg nem is egyszer, és minden bizonnyal a könyvekből készült filmeket is végignézted már hitetlenkedő gyomorgörccsel, de mégis kíváncsian, mert hát mindannyian emberek vagyunk, még ha nem is esszük meg egymást, whatever) közel sem nevezhető normálisnak, de még ez az abnormális család is a feje tetejére áll, amikor a hobbivadász (egyébként ügyvéd) apa foglyul ejti a szinte felfoghatatlan testi erővel bíró kannibálnőt, és a pincéjében tartja leláncolva (elvileg azért, hogy „civilizálja”, gyakorlatilag viszont azért, hogy kínozza és rendre megerőszakolja). 

Fordul tehát – némileg – a kocka, és kiderül, hogy még az ösztönlény kannibáloknál is van lejjebb, még náluk is van aljasabb ember, aki élvezetből kínoz és nem szükségből (bár ugye… milyen szükség az? No de egy teremtett világon belül vagyunk, a saját törvényszerűségeivel, legalábbis remélem…) öl, mégpedig egy békés(en vérfertőző) kertvárosi ügyvédpapa személyében. 

Kép forrása

Csavar és döbbenet

Ami igazán bravúrossá teszi a könyvet – mert ugye a túl sok borzalomtól is meg lehet csömörölni, kell mellé még valami –, az a nézőpontváltó megírásmód: nem csak a nő és az ügyvéd szemszögéből látjuk a dolgokat, hanem a terhes lány vagy a szintén pszichopata fiú szemszögéből is, hogy a sérült gyerekről vagy a négyéves legkisebbről ne is beszéljünk (aki a pincében fogva tartott kannibálnőt egyszerűen csak „az állat néni”-ként emlegeti, tényleg nagyon cuki…). Ez pedig nem csak dinamikát ad a könyvnek, hanem komoly irodalmi értéket is. 

Sajnos, a könyvből készült filmet korábban láttam, mint a könyvet olvasni lett volna módom: de hát az Ivadék után nem tudtam ellenállni, ezért a filmes emlékek meghatározzák, hogyan képzelem el ezt a könyvet… mindenesetre ha tehetik, előbb olvassák el a könyvet, aztán ha van gyomruk, nézzék meg a filmet. Éppen ezért volt meghökkentő a könyv vége, vagyis az utolsó fejezete, amelyik a filmből teljesen kimaradt, illetve a film másként ér véget, mint a könyv (nyilván azért, hogy a folytatást is meg lehessen csinálni hozzá és belőle); lényeg, hogy a könyv utolsó, a filmből hiányzó fejezete egészen döbbenetes, ha lehet még fokozni a borzalmakat, akkor sikeresen fokozza is. 

Kép forrása

Csak egy paródia… huhh

Ilyen tobzódó vadságú perverziót, mint ebben a könyvben, ritkán olvas az ember, és bár Isten, azaz a szerző látá, hogy ez nem jó, hagyta és hagyja megtörténni. (Persze, azért néhol már önmaga paródiájába csusszan a textus: amikor a barlangban élő, szintén kannibál lány a Sziddhártát olvassa Herman Hessétől, akkor az olvasó elmosolyodik és szinte hálásan összeröhint Ketchummal, hogy köszi, haver, ezek szerint – bár kísértetiesen életszerűen írtad meg! –, ez azért mégiscsak/mégis csak egy paródia… huhh.) 

Ennek a recenziónak a zaklatott soraiból is látszik, hogy nem könnyű olvasmány Ketchum egyetlen könyve sem: az ember utánuk napokig nem tud semmi mást olvasni (ja, és aludni sem), mert a Ketchum-regények teljesen kiégetnek belőle mindent, és kábé semmi nem tud olyan töménységű (rettenetességében tömény) élményt adni. Szóval csak akkor olvassák, ha van, lesz idejük kiheverni. De lesz, és olvasni fogják. Egyébként remekül megírt remekművek, hogy az irodalmi értékükről is még egyszer szóljunk. 

Jack Ketchum – Lucky McKee: Friss hús. Fordította: Uram Tamás. Agave Könyvek, Budapest, 2025.