Szófétisizmusban szenvedek, örömmel persze: ezért aztán ha valaki olyan szavakat használ, például egy könyv címében, amelyek egyszerre részei az emelkedett, enyhén archaikus ízű, ugyanakkor más regiszter felől nézve szinte argószerű nyelvezetnek, menten elolvadok. Ilyen szó a bitang. (Bónusz- és egyben mellékkérdés: Ön mikor használta utoljára, csak úgy, magától, a hétköznapi beszélgetései részeként? Na ugye!) 

Kép forrása

Bizalom és intimitás

Száraz Miklós György pompás regénye/elbeszélésfüzére (hiszen a tíz történet olvasható egy regény fejezeteiként is, de különálló és különállóságukban is érvényes elbeszélésekként is), a Bitang nyarak már a címével megfogott, és az első sorok elolvasása után aztán nem is engedett el többé (éppen a könyvnek, a stílnek ezt az olvasóval az első perctől kezdve kedves, egyenes, egyszerű, mégis rendkívül kockázatos párbeszédet folytató természetét próbáltam megidézni az első bekezdésem végén): „Képzeljék el a falut. Régen, még a történelmi idők előtt. Tizenkét éves vagyok, és örökké süt a nap. Képzeljék el a kálváriadombot. Nem kell aprólékosan, csak tudjanak róla.” 

Ez a fajta, helyenként szinte kedélyes kommunikáció végig megmarad, és mit mondjak: az olvasó csak profitálhat belőle, hiszen olyan mértékű bizalom és intimitás (sőt intimitás-feltárás) árad belőle, amelyik megágyaz a katartikus olvasási élménynek, melyet a könyv aztán – szigorú profizmussal – szállít is. A főhős, akinek édesanyja orvos, édesapja író (nyitott ablak mellett hangosan kattog az írógépe) a meg nem nevezett főváros környéki faluban tölti a csodás és gondtalan, mégis rettenetesen nehéz kiskamaszkor boldog, ijesztő, szomorú, az életet kóstolgató (és néha – ahogy az mindannyiunkkal előfordult – túl nagyot harapó, aztán a szájban csak forgató) éveit, és kendőzetlen nyíltsággal, önmagával szemben is kíméletlen őszinteséggel beszéli el mindazt, amiről nem tud, pontosabban nem akar hallgatni. 

Kép forrása

Felnövéstörténet

Mindeközben áradnak Száraz Miklós György végtelen műgonddal megírt, tökéletesre csiszolt és meghökkentő láttatóerővel bíró, a végletekig pontos mondatai és nyelve („Képzeljék el miniszoknyában, saruban, fekete haja fiúsan rövid, a felsőstestén falatnyi bőrmellény, a bordáit sem takarja. Elöl nyitott, alatta semmi, csak a pucér teste. A tenyérnyi széles hasíték ellenállhatatlanul vonzza a szememet. Megdöbbent a takarás felelőtlen könnyedsége [ilyenekre gondolok – NKZs], a barna és piszkos test szépsége. Az elérhetősége”, vagy: „…gyűlöltem az uszodát. […] Nem a munka riasztott. A síkos csempékből volt elegem, taszítottak a nyálkás sarkok barna penészfoltjai, a páracsorgásos üvegfelületek, az öblös kakofónia a gigászi kupola alatt, az ordibálás és a visító sípok visszhangja, a párás és örökké fertőtlenítőtől bűzös levegő, és hogy a forró vizes medenceében a nagyok örökké kínozzák a kicsiket”), és természetesen árad ez a felnövéstörténet, amely nyarainak bitangságáról konkrétan ugyan csak az utolsó szövegben esik szó, de bizony a valóság?  a felnőttlét? a fenyegető felnőttlét? a múló boldog gyermekkor? az eszmélés traumájának? szövedéke rendre felfeslik már korábban is: „Minden a helyén volt, minden pontosan illeszkedett, nem mutatkoztak rések, hasadások. Aztán egy nap rémült tisztánlátással rácsodálkoztam a világra, és ráébredtem, hogy mindenhol rések tátonganak, semmi sem biztos, nincs jó és rossz, mindenről nekem kell eldöntenem, hogy jónak vagy rossznak tartom-e, és azt is megsejtettem, hogy még ez sem igaz, mert igenis van jó és rossz.”

Kép forrása

Jóízlés és arányérzék

És sorjáznak az izgalmas történetek és történések, árad hol a finom erotika, hol a nyelvileg brutálisabban ábrázolt szex, árad az álom és a családtörténet az emlékezés állandó nyári (de bitang nyári!) rőt fénytörésében, gyermekkori izgalmak felnőttkori következményekkel és erkölcsi vonatkozásokkal, megrendítő végszóval – és ezalatt a szerző olyan pontosan adagolja a magas szintű prózaírói tudást, olyan magabiztosan, szinte (kissé) unott profizmussal alkalmazza a különféle mesélési és posztmodern trükköket – amelyeknek egyébként egyáltalán nem tulajdonít nagy és lelkendező jelentőséget… éppen csak annyit, amennyit a jóízlés és arányérzék megenged, és amennyi szükséges a használatukhoz –, hogy az olvasó elismerően csettint. És ilyen aforizmaszámba menő megállapításokat olvashatunk: „A legtöbb családban mindig mindenki mindenkit elárul. Apák és anyák a gyerekeiket. Becsapják, kínozzák, tönkreteszik őket. A szeretetükkel. Vagy a hiányával. A legtöbb családban a szülők elárulják a gyerekeiket. Aztán meg a gyerekeik árulják el őket. A nagyszülőket mindenki elárulja. Nem látod? Keresztbe-kasul mindenki mindenkit elárul.” Vagy: „A kérdés megdöbbentett. Olyan egyértelműen tanúskodott arról, amit akkoriban még csak kapiskáltam, hogy egy csomó dolog létezik a világban, ami nekem természetes, amiről azt gondolom, hogy lehetetlen nem tudni róla, de még csak másként gondolni rá is lehetetlen, mint ahogy én gondolok rá, egy csomó dolog mások fejében nincs ott, vagy ami még hihetetlenebb, nem úgy van ott, ahogy az enyémben.” 

Nagy könyv a Bitang nyarak, nem csak méltó folytatása az életmű eddigi darabjainak, eszméjének és sorozatának, hanem önmagában is olvasógyönyörködtető, fontos mű: jó szívvel ajánljuk. 

Száraz Miklós György: Bitang nyarak. Scolar Kiadó, Budapest, 2023.