Nagyon rossz könyv. Ritkán írok ilyet, de ez valóban rettenetes kötet. Különösen annak fényében tűnik csapnivalónak, hogy milyen lelkes beharangozót hozott róla a média. Ha rákeresünk a Jordan B. Peterson névre az interneten, úgy ontja magából a rajongást a világháló, mintha a lájkóceán gátja szakadt volna át. „Félórás tévéinterjút ritkán néznek meg néhány nap alatt 2,5 millióan…” – írja az egyik lap, tükrözve a Peterson iránti odaadás mértékét. Nálunk is járt a közelmúltban. Tele is nyilatkozta a sajtót. És persze okosakat mondott. Annyira okosakat, hogy elő is vettem jól időzített kötetét – 12 szabály az élethez – és őszintén csalódtam. 

Kép forrása

Értelmetlen mondatok, tartalmatlan témák
Persze én vagyok a balek. Peterson egy médiaceleb, s a hírnévből áradó karizma eladhatóvá teszi a silány terméket is. Különösen akkor, ha könyvének (meg egyéb nyilatkozatainak) szellemisége kicsit szembe megy a mainstreammal. Pontosabb, ha úgy fogalmazok: szembe megy a zenitjén már túljutott újbaloldali divatliberalizmussal.  Éppen annyira, hogy azért a többség ízlését se tévessze el, ám a többséghez képest mégiscsak valamiféle szilárd, jellemes, végleges – tehát biztonságot nyújtó – karaktert mutathasson fel. 
Persze ettől még lehetne jó, egyenes, egyértelmű könyv, és különösen lehetne élvezetes olvasmány, ám sajnos a 12 szabály az élethez ezt nem adja meg nekünk. Sem nyelvileg, sem gondolati ritmusában nem túl olvasóbarát kiadvány. 
Lehet, hogy a fordítás hibája, de a könyv telis-tele van értelmetlen mondatokkal. Rossz olvasni. Némelyik bekezdést úgy kell megfejteni, mintha valami nyelvi rejtvényt böngészgetnénk. 
Bizonyos fokig a fordítás-átültetés kérdéséhez tartozik, hogy Peterson nagyon sokat foglalkozik olyan témákkal, amelyek Magyarországon nincsenek jelen. A gyermeknevelésben felmerülő szelíd erőszak, mondjuk, a mifelénk „makarenkói pofon” gyanánt elhíresült szülői fegyelmezés kérdésköre Amerikában nagyra fújt kommunikációs lufi. Nálunk, ha elő is kerül időnként a téma, senki nem lovagol rajta sokáig. Egyszerűen nem érdekel minket. Petersont azonban igen. Hiszen a szülői erőszak szükséges volta az amerikai konzervatívok (talán inkább őskonzervatívok) kedvelt vesszőparipája. 
Az efféle aránytalanságokon persze könnyű volna túllépni, ha amúgy jó volna a könyv. 
De nem jó. 

Kép forrása

Higgadt tudósból harcos prédikátor
Küldetése szerint a szerző tizenkét tanácsot ad az élethez, hogy az olvasó elkerülhesse a „káoszt”. A tizenkét szabály némelyike azonban annyira bárgyú és szellemtelen, mintha Paulo Coelho, Müller Péter és Oravecz Nóra ült volna össze egy brainstormingra és semmi nem jutott volna eszükbe, de mégis kellett valami alibi-tanácsot fabrikálniuk, hogy elégedett legyen a szerkesztő: „A saját múltunkhoz hasonlítsuk magunkat, ne mások jelenéhez!” (Negyedik szabály.)
Különösen idegesítő, hogy míg a kötet elején egészen értelmes okfejtésekkel, kevéssé ismert tudományos eredményekkel támasztja alá a szerző mondanivalóját, a könyv közepére már elfogy a muníció és előbb irodalmi, majd inkább vallástörténeti, végül szűken bibliai idézetekkel, illetve klasszikusan keresztény teológiai fejtegetésekkel próbál érvelni álláspontja mellett. 
Az átmenet lassú és fokozatos, s így aljasul megtévesztő. A gyanútlan olvasó kezdetben azt hiszi, hogy tudományosan megalapozott self-help könyvet olvas egy neves kanadai pszichiáter tollából, aki klinikai tapasztalatait is belesűríti mondanivalójába. Egyszóval azt reméli, tudományos segítséget kap az élet nehézségeinek legyőzéséhez. 
Ehelyett a kötet közepén azt veszi észre, ha észreveszi, hogy egy keresztény fundamentalista propagandabrosúrát olvas, abból is elég primitívet. (Félreértés ne essék: vannak, akik nagyon magas színvonalon, igazi szellemi élményt kínálva művelik a teológiai gondolkodás bemutatását, népszerűsítését. Akit ez érdekel, igazán igényes munkákhoz juthat hozzá.) De Peterson nem ezt ígéri. Kezdetben inkább tudósnak tűnik, tudósként érvel, később itt-ott utal a tudományos felfogás mögött álló vallásos-idealista meggyőződésére, ám a kötet közepére kizökken a szakértő-lélekgyógyász szerepéből és hitvalló álláspontjából egyre gyorsabb iramban változik harcos prédikátorrá. 
Teszem hozzá: úgy könnyű életmódtanácsokat adni, hogy a coach mögött ott áll egy kétezer éves egyház, a maga minden kérdésre kidolgozott feleletével. Ha valaki hallani véli az Úr hívó szavát, naná, hogy könnyen indul az egyház által kikövezett úton. Végül is ilyesvalamiről szól évezredek óta a hívek lelki gondozása. 
Csak van, aki nem hall ilyesféle hangokat, hanem badarságnak tartja a vallást. Elvileg nekik is mondhatna valami értelmeset egy vallásos tudós. Mint ahogy mond is. Ezernyi olyan tudományos szerző van, akiről sejthető, hogy vallásos, de hite – mondjuk úgy – nem jön át könyvén. Petersoné átjön. Mit átjön!? Átrobban! 

Kép forrása

Csak boldogtalanoknak!
Végül azonban nem ezért tetem le a könyvet. Zavart ugyan Peterson hittérítő igyekezete, de ettől még lehetne értelmes, elfogadható, szerethető, világnézete. A szerző azonban rettenetes ideológiát képvisel. 
Ide idézem azt a bekezdést, amelyikkel befejeztem az olvasást. „Az élet szenvedés. Ez nyilvánvaló. Nincs ennél alapvetőbb, cáfolhatatlanabb igazság” – állítja Peterson könyve 195. oldalán, s miután már korábban homlokráncolva olvastam a világ szörnyűségéről írott megjegyzéseit, e pontnál letettem a könyvet. (Illetve azért még belelapoztam a végébe, hátha találok valami igazi mondanivalót.)
Jordan Peterson zavaróan boldogtalan. S ennek megfelelően tragikusan szörnyű helyként látja a világot. (Vagy fordítva.) Már bevezetőjének végén felrajzolja nyomasztó eszméinek szüzséjét: „Szerencsétlen létünkről, elkerülhetetlen szenvedésről” beszél, azt tűzi maga elé célnak, hogy segítsen elbírni „törékenységünk és halandóságunk tudását” „sértett áldozatszerep”, „megvetés”, „irigység”, „bosszúvágy és pusztítás” nélkül. De később szó kerül „titkos bűneinkről”, „fogyatékosságainkról”, „alkalmatlanságunkról”, „hibás testünkről és elménről”, melyek miatt „lesajnálhatjuk”, „megvethetjük”, „megbüntethetjük” magukat. Máshol azt írja, hogy „védtelenségünk és végességünk és halálunk miatt fájdalmat, öngyűlöletet, szégyent, szenvedést érzünk…” Máshol „egzisztenciális bűntudatról”, „velünk született romlottságról”, „rosszra való hajlamról” ír, illetve arról, hogy az „öngyűlölet, az önmegvetés, a szégyen és a zavar elviselhetetlen terhét cipelik”, aki nem elég cinikusok.  
S mindez nem valami patológiás tünet, hanem a leghétköznapibb emberi élményanyag. Mármint Peterson szerint.  
Nos, szerintem nem az. Én azt hiszem, csodálatos világban élünk, pont olyanban, ami létünk szempontjából ideális. Hogy úgy mondjam, az evolúció (esetleg a Mindenható) ebbe a világba optimalizát bennünket. Mi ebbe fejlődtünk bele, ehhez alkalmazkodtunk ennek a világnak vagyunk a csúcsteljesítményei. 
A szerző és az olvasó nézőpontja így kibékíthetetlen.
Nem is ajánlom a könyvet boldog embereknek.