Na, ezt olvassuk Karácsonykor! Romhányi József, alias Rímhányó, a magyar humorfolyam olyan folytatója volt, akit együtt lehet emlegetni Karinthyval, Rejtővel, a korszak kevésbé ismert, de kiváló kabarészerzőivel, az úgynevezett "pesti" humor bármelyik nagyságával. Zseniális bökvers költő volt, de életének fő műve számomra mindenképpen a Mézga Aladár különös kalandjai című könyve, amelyet a nagyérdemű inkább a rajzfilm változatból ismer. A rajzfilm is remek, de ahogy a fiam fogalmazott, amikor már a film megtekintése után elolvasta az egyik Harry Potter könyvet, „kevésbé információgazdag, mint a könyv”.

Gyermekkorunk fluxuskondenzátora
A jó gyermekkönyvek egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy a gyermeki mivoltuktól nem elidegenedett felnőttek is gyermeki lelkesedéssel fogyasztják. Számomra különösen kedves ez a könyv, mert a pszichológia tényeinek ellenszegülve sosem akartam Winettou, kereszteslovag, partizán, Albert Flórián, vagy Luke Skywalker lenni, hanem Mézga Aladár volt az én hősöm. Nem Blökire a beszélő kutyára vágytam (Na, jó, arra is), hanem Aladár fölényes fizika és matematika tudására, valamint arra, hogy hozzájussak néhány olyan anyaghoz, amelyek zárójelbe teszik a fizika törvényeit. MZ/X volt a mi gyermekkorunk fluxuskondenzátora, annak az egyébként jelen korunkra nézve szomorú ténynek a bizonyítéka, hogy Aczél elvtárs kultúrpolitikája emberségesebb tantifantit (vagy valami ilyesmi, mert volt egy nyelvújítási kísérlet a szájensz fiksönre) eredményezett, mint a „szabad” világ sokszor kasszacsöngésre kondicionált „művészeinek” igyekménye a nagy dobásra.
De most hagyjuk a hajdanvolt kultúrpolitikát és következzen a spoiler!
Vigyázat elemzésparódia következik!
Ha ön az iskolában élvezte a vers és novella elemzéseket, akkor semmiképpen sem olvassa el a következőket!

Felszállás előtt
A különleges gyermek, Aladár egy nagyon átlagos magyar családban él. Apja valamiféle bonyolító egy szocialista nagyvállalatnál, aki attól retteg, hogy a kimutatások bemutatásával elkésik. Anyja egy súlyproblémákkal küzdő háztartásbeli, nővére pedig gyengeelméjű, vagy csak egy szimpla kamaszlány, ez nem derül ki a történetből. Anyja egy álomvilágba vágyik vissza, amelyben amikor Huffnágel Pisti megkéri a kezét, ő igent mond és nem Mézga Gézát választja. A család háziállatokkal is rendelkezik, a stikában beszédképességgel rendelkező bizonytalan pedigréjű Blöki kutyával és egy Maffia nevű macskával, aki méltatlanul kevés szerepet kap a történetben. Valószínűleg nőnemű, amit az támaszt alá, hogy ő is, ahogy a többi nő, kevés szerepet kap a történetben. Blöki utálja Maffiát. Maffia stigmatizáló neve mellett még ráadásul fekete is. Blöki meg fehér. Blöki Aladár hűséges famulusa, a család többi tagjától távolságot tart.
A könyv cselekménye előtt Aladár saját fejlesztésű rádióján keresztül időn és téren keresztül teremt kapcsolatot egy jövőbéli családi leszármazóval, MZ/X-el, akit apja gyakorlatias és gátlástalan világszemléletű logikájának hatására és szülői utasításra elkezd pumpolni. A huszonnegyedik századi technika Aladár kezébe olyan lehetőséget ad, amely a következmények tekintetében nem illeszthetőek a hetvenes évek szocialista valóságának felbukkanó elemeihez.
Aladár egy hegedűtokban tárolható űrjárművet szerkeszt, amellyel alkalomadtán, ha a szülei az agyára mennek, vagy rátör a kalandvágy, mindenféle fura világokra keveredik el. Ezeken a bolygókon valahogy mindig az emberi elme valamelyik különösen kellemetlen diszfunkciója alapján szerveződik az élet.
A kellemetlen az, illetve a látnoki az, hogy a korai hetvenes évek Romhányi-féle látlelete a világról ma is pontosan működik. Egyetlen tünetünktől sem szabadultunk meg, pont olyanok vagyunk most is, mint akkor, amikor a nagy Mézga Aladár ellátogatott hozzánk (belénk, illetve belétek, vagy őbeléjük, az elménkbe, a tiétekbe, az övékébe). Az űrutazásokat családi történések keretezik, illetve ellenpontozzák (Harminc éve próbálom ezt a szót "ellenpontoz" komoly kontextusban leírni, most sem sikerült.), amelyek az illúziórombolást kedvelő egyének számára azt sugallhatják, hogy Aladár csak álmodja az egészet. Ez a megközelítés már sok űrutazást tett tönkre.

Felszállás után (meg az idegen bolygón)
Lepénybolygó egysíkú és ebből következőleg együgyű lakóinak létét nem kell különösen elmagyarázni. Feltehetőleg a "Síkföld" (http://mek.oszk.hu/01900/01984/html/#3) című, a maga korában híres regény ihlethette.
Tébolygó lakói bizonyára ráébredtek, hogy a normalitás üldözése jó móka, valamint a megbízható elmebaj olyan társadalmi stabilitást biztosíthat, amelyre a normalitás sohasem képes. Megőrülni könnyű és kellemes.
Masinián a gépek már átvették a hatalmat az emberek felett, de a gépek emberszerű embertelensége (géptelensége), ahogy szerszámosítják az embert, túl sok áthallást kínál bármelyik társadalmi rendszer gyakorlatával ahhoz, hogy gyermekkönyvnél komolyabban vehessük.
Musicínán a zene szabadul el. A zenésztársadalom két részre szakad, azokra, akik tudnak valamit kezdeni a csenddel és azokra, akik gyűlölik ezt a csendet. Aladár botfülűsége azonnal páriává teszi ebben a civilizációban, de egy jókor jött „komoly zenei” felkelés megmenti attól őt is Blökit is, meg mindenki mást, hogy énekelnie kelljen. Az énekórán a botfülűek által átélt gyötrelmeket ennél kifejezőbben még nem énekelték meg! (Magam is botfülű valék, ha nem lenne nyilvánvaló.)
Kriminália az a hely, ahol minden az egyen krimisorozatok logikája szerint zajlik, mert a krimiírók vették át a hatalamat. Nem olyan kellemes egy krimiben lakni, ezt még manapság is sok embernek el kellene magyarázni. Ebben a fejezetben található az a poén, amiért a sok másik mellett természetesen, érdemes elolvasni ezt a könyvet, a Monthy Python "something completely different-jének" magyar megfelelője:
„Az, aki fehér köpenyben sétált a hizlaldában?” (Paula, miközben elmagyarázzák neki az általa éppen megtekintett krimi történéseit.)
Az még a híradóban volt, drága asszonyom! (Máris szomszéd)
A mi családunkban ez a kiszólás: „Az még a híradóban volt!” negyven éve fejezi ki ezt a jobb ügyhöz méltó dezorientáltságot.
Imbolygón éppen egy olyan társadalommérnöki kísérlet zajlik, ahol a divattervező állandóan újratervezi a világot. Új értelmet nyer a „divatdiktátor” kifejezés, mert a „művészeti szabadsággal” élő tervező télre nyári divatot tervezett, amelynek következtében kifagyott a maradék őslakosság. Szegény azóta unatkozik, mert úgy érzi, hogy létének csak akkor van értelme, ha értelmes lényeket kényszeríthet művészete elviselésére.
Rapídián felgyorsult az élet. Nagyon és minden. Nemcsak a műszak megy le hamarabb, hanem az élet is. Aladár itt csodatévői magasságokba emelkedik, ugyanis megállítja a napot.
Szuperbellum. A fiúgyermekekben általában felhorgad a vágy, hogy katonák legyenek. Szuperbellumon már nem, mert a teljes népesség a megérdemelt tömegsírjaiban pihen, csupán a két hadvezér vívja gépi háborúját. Emberek nélkül már majdnem vicces.
Ősbolygó meglátogatása egy olyan időutazás következménye, amely előre visz és nem hátra. Az ellentmondás feloldása megtalálható a könyvben. A huliganthropusok rendszertani azonosítása pedig az olvasóra marad és korántsem magától értetődő.
Füllentina az a hely, ahol a helytelen helyes, a fel az le, a ki az be, illetve a vége az eleje. Rendesen meg van keverve.

Visszatérés után
Vagy ez mind nem is így van. Aladár csak egy normális fantáziájú gyermek, aki álmodozik és ebben az álmodozásban nem tudja követni senki sem, ezért érzi egy kicsit magányosak magát. (Ugye hogy az illúziórombolás magasiskolája?) De ezt a magányt kellemesen enyhíti az űrutazások izgalma, a beszélő kutya és az, hogy amikor az utazás véget ér a valóság is elviselhető. (Egy viszonylag normális családban már miért ne lenne elviselhető? Mézgáék kérem teljesen normálisak!)
Nekünk persze be kell érnünk azzal, hogy néhány órára újra gyermekek lehetünk, ha már valamiféle rosszul értelmezett normakövetésből kifolyólag elmulasztottunk nem felnőni.
Ja és a karácsony! Ügyeljünk arra, hogy a bennünk lakó gyermek ajándékozzon!
Amennyiben este olvassuk a könyvet, mindenképpen csukjuk magunkra az ajtót, mert fel fogunk röhögni.
„Soxor.”