Szentmártoni János első regénye is szerepelt a 87. Ünnepi Könyvhét és 15. Gyermekkönyvnapok alkalmából megjelenő kiadványok között. Az olvasóközönség előtt eddig leginkább költőként ismert szerző Szomjúság című kötete a Magyar Napló gondozásában jelent meg. Szentmártoni új könyve egy nemzedék, a rendszerváltozáskor a hirtelen rá szakadó szabadságot kamaszként megélő korosztály problémáira is reflektál, miközben vezértémaként egy házasság lassú kivérzését meséli el.

Hosszúra sikeredett a vajúdás
Sejthető, hogy Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja, a Nemzeti Kulturális Alap Könyvkiadási Kollégiumának tagja kevés időt tud fordítani olyasféle alkotó munkára, ami egy regény megírásához kell. Elmondása szerint most megjelent kötete nagyon lassan készült.
„Hat évvel ezelőtt kezdtem el írni a könyvet, csak aztán az írószövetségi munkám nem sűrűn engedett a közelébe, így kissé hosszúra sikeredett a vajúdás. A történet alapanyagán voltaképpen nemigen kellett töprengenem, hiszen – csakúgy, mint a verseimben – elsősorban saját emlékekből, élményekből, traumákból dolgoztam” – fogalmazott a szerző. „Persze vannak benne fiktív szálak is, hogy csak a legmeghatározóbbat említsem, maga az elbeszélő, egy idős újságíró. Egész életében főleg bestsellereket írt és celebek magánéletét teregette, de amikor végre a saját memoárjába fogna, beállít hozzá egy fiatalasszony, kezében ormótlan sporttáskával, hogy írja meg a történetét. Az öreg kezdetben vonakodik, aztán mégis elvállalja a rendhagyó megbízást. Miközben egyre többet tudunk meg a szereplők életéről, kicsit az elbeszélő története is kibomlik akarva-akaratlanul” – mondta el frissen napvilágot látott kisregényéről.

Elkallódott sorsok, zátonyra futott házasságok
Arra a kérdésére, hogy mi áll a döntése mögött, amely szerint a tragikus előéletű főszereplők keresztnevét nem ismeri meg az olvasó a történetben, úgy válaszolt: „Nem szerettem volna csupán önéletrajzi regényt írni. Motoszkált bennem más is. Negyven körül az ember igyekszik nagyobb távlatokat is befogni, felmérni. Egy kicsit a nemzedékem is benne van ebben a történetben, a külvárosok zegzugaiban elkallódott sorsok, megannyi zátonyra futott házasság. Remélem, aki kézbe veszi ezt a regényt, talál benne a maga életében is releváns kérdéseket, ha megoldásokat nem is. Sokszor hasonlóak a kudarcaink, tévedéseink, csak nem mindenki ismeri fel őket, és talán még kevesebben képesek beszélni róluk. Belőlem kikívánkozott”.
A kiadói ajánlóban egyebek mellett ezt olvashatjuk: „mélylélektani finomságú, szabadító vallomás egy lassan kivérző házasságról. Két emberről, akik előbb égtek ki a másikban, minthogy saját keresztjeikhez felnőhettek volna. Mégis egy nagy találkozás története a könyv, és ezen nemcsak az egymással, de a saját magukkal való találkozást is kell érteni. Mindketten hosszú évek és sok szenvedés közben érkeznek el annak felismeréséhez, hogy mitől lettek olyanok, amilyenek. Kinek az élete hát az övék? A nemzedéküké, amelyet készületlenül ért a szabadság? A felmenőké, akiknek megbicsaklott sorsa bennük örvénylik tovább? Melyik ösztönük lesz az erősebb: a felszínre vágyó éltető, vagy a kényszerű, amelyet fekete erők kovácsolnak bennük? A Szomjúság ennek az egyidejű építésnek és rombolásnak a könyve – drámaiságát a veszteség, győzelmét a lélek verőereibe hatoló, pengeéles önvizsgálat adja.”

Az utolsó nemzedék
Bár a kötetben ugyan hangsúlyosan jelenik meg a rendszerváltozást kamaszként megélő korosztály, de Szentmártoni János bevallása szerint nem akart nemzedéki regényt írni. „Eredetileg nem szántam semminek, csak ki akartam beszélni valamit, kibogozni magamban az összekuszálódott szálakat. Írás közben kezdtem rájövögetni, hogy ez, túl a személyes drámákon, nem csupán az én történetem. A mi átmeneti nemzedékünk az utolsó, amely még a szocializmusnak nevezett valamiben eszmélkedett, sokan idillinek tűnő közegben” – fogalmazott. Hozzáfűzte: korosztálya akkor kezdett kamaszodni és rákérdezni a világra, amikor az épp teljes valójában nyílt meg előtte, rázúdítva a történelmet az Öbölháborúval, a romániai forradalommal, a berlini falbontással és a délszláv konfliktussal. „Új tankönyveket nyomtak a kezébe, olyan dolgokról hallhatott, amilyenekről azelőtt nem, vagy csak szűk családi körben, nyelveket tanulhatott, politizálhatott. Sokan fölvették a tempót, de sokan összezavarodtak” – hangsúlyozta a szerző, aki úgy látja: egyelőre nem születtek meg azok a szociológiai munkák, amelyek segítenének tisztábban látni a kérdésben.