Néhány hete próbálok már bevezetést írni annak a könyvnek, amelyet legutóbb olvastam, de valahogy mindegyik olyan sutára sikeredett. Kezdetben a dicső monarchiáról elmélkedtem. Miért is szeretjük, nosztalgiázunk vele kapcsolatban? Majd hirtelen ötlettől vezérelve kitöröltem az egész bekezdést és arról kezdtem írni, milyen jó is a magyar történelmi elit kalandozásairól és helytállásáról olvasni, folyton remélve, hogy valahogy mégsem kezdünk bele a végzetes, ezer éves Magyarországot elpusztító első világháborúba. Majd legyintettem, és a kémek titkokkal teli, illetve a nyomozók magasztos munkáiról próbáltam valamit összehozni. Egyik se nyerte el a tetszésemet, részint azért, mert csak nagy általánosságokat soroltam, részint pedig mert egyik bevezető sem igazán ragadta meg, miről is szólt a könyv. Mindegyikről szó esik benne, viszont egyik sem dominálta a regényt. Ezt a meghatározhatatlanul vegyes hangulatot sikerült rákenni a kicsit kommunistázó és összeesküvés-elméletekkel teli alaptörténetre, amely a gerincét adja Tarjányi Péter és Dosek Rita könyvének a Forradalmárnak. Fogyasztható-e az eredmény?

Esélytelen vállalkozás
Esterházy Richárd gróf és Ritter István budapesti nyomozó kémkedéssel teli mindennapjai elevenednek meg előttünk egy csekély bevezetés után, amely rávilágít: Esterházy az elit elitje, míg Ritter a nép bátor újítója. Mindkettejüknek vannak hibái, ellenségei, de kénytelenek együtt dolgozni az Evidenzbüró megbízásából, az ország feje felől veszélyt elhárítani, a világot jobbá tenni. Megakadályozni összeesküvéseket, egy trónörökös lelövését (igen, Szarajevóról lesz szó), és véget vetni egy minden eddiginél pusztítóbb háborúnak. Győzni a keleti fronton, összezúzni a nyugatit, bevonulni, ahová csak kell. Az ügynökök romantikusan kalandos élete elevenedik meg előttünk a regényben, amely ugyan csodálatos és lenyűgöző, mégsem feledteti velünk: a mi főszereplőink gyakorlatilag mindenben kudarcot vallanak. Semmit sem sikerül megakadályozni, semmilyen titkos áttörést nem tudnak végrehajtani. Mindig az események után loholnak, ugyan apró győzelmeket elérnek, de a történelem megírt jellege miatt olyan, mintha folyton elkésnének. Mégis a szerzők úgy ábrázolják Esterházyt és Rittert, mintha ők lennének a megváltók. Mint akik mindent megtesznek, amit testük vagy szellemük enged, viszont külső erők – általában a bürokrácia útvesztői, avagy mások irigysége – kudarcra ítéli próbálkozásaikat. 

A műfaj kötelékei
Ugyan nem írtam még regényt, de minden valószínűség szerint igyekeznék távol tartani magam az olyan alaptörténettől és karakterábrázolástól, amely pusztán a főszereplők kudarcait engedi megmutatni. Mert akármennyire is izgalmas a Fekete Kézről meg a munkásszervezetek utáni nyomozásról olvasni, egy idő után végtelenül idegesítő válik a számunkra szimpatikus főszereplők állandó kudarcaival szembesülni. És ha mi, olvasók, akik maximum egy hétnyi olvasás erejéig éljük át ezeket az eseményeket, feltesszük a „miért?” kérdést, akkor talán érdemes lett volna valami hasonlóan mély és filozófiai kérdés-válasz-párbeszédet a főszereplők szájába adni. Ami talán elvihette volna a regényt egy új, érdekesebb irányba. Azonban az írók eltökélték (szemmel láthatólag), hogy semmilyen váratlan, elgondolkodtató drámai fordulatot nem engednek önmaguk és regényük közelébe. Maradtak a megszokott kalandos megoldásoknál, amely egy orosz „ikertestvérfőellenség-tisztet”, áruló bankárokat, gerinctelen Lenint és magyar felsőbbrendűséget tartalmazott. Szinte biztos vagyok benne, hogy létezik valami titkos paktum, amely kötelezi az írókat, hogy ilyen, egyszerűen bugyután írjanak Nagy Magyarországunk utolsó éveiről.
Most, hogy kiveséztük az elhárító tisztek, kémek és szabotőrök kalandos életét, jöhet végre a romantika, amely a műfaj másik elengedhetetlen kelléke! Nem, még véletlenül sem a szerelemre kell gondolnunk. Hiszen kinek van ideje ilyesmire egy világháború közepette? Az egész könyvön átívelő romantikát a haza szeretete és az egymás mellett is meghalni kész barátok adják. Lehet ennél sziruposabb valami? 

Mert kénytelen vagyok túlgondolni
A fenti leírások alapján még akár azt is mondhatnánk, hogy egy kellemes vizsgaidőszak utáni regénnyel állunk szemben, amelynek se mondanivalója, se igazi története nincsen. Egyetlen célja van, hogy szórakoztasson a sekélyes kalandregényekhez hasonlóan. Azonban egy budapesti nyomozó és a történelmi elit szövetségének és együttműködésének lehetősége már a regény első oldalain olyan kapukat nyitogat meg az olvasó képzeletében, amelyet ő maga kénytelen tovább gondolni. Sajnos a regényíró vezetése nélkül. A szerzők még ezt a remek alapszituációt (amelybe önmagukat valamilyen véletlen folytán keverték) sem voltak képesek kihasználni. Elintézték annyival, hogy Ritter az idők folyamán tényleg meggyőződött: Esterházy jobb nála. Jobban ért a politikához, ismeri az ország szükségleteit. A polgári származású nyomozóra csak mint „izomra” és engedelmeskedő robotra van szüksége a gróf úrnak. Aki persze sokkal nemesebb annál, mint hogy ezt szóvá tegye, de akkor is… ez az igazság. Ez az üzenet, amelyre a regény miatt, de annak segítsége nélkül rátalálhat minden olvasó. És amely – akármennyire is véletlenül került bele a könyvbe – talán egy kicsit sértő is így, itt a polgári Magyarországon.