Ben Elton nálunk egyfajta családi istenség, akire csak az idősek esküsznek. De még ők is csak bizonyos körülmények között hisznek emberfeletti írói képességében: ha szeretjük az angol humort, ha alapjáraton szarkasztikusak vagyunk, és éppen elegünk van a világból – azaz egy kemény társadalomkritika olvasására vágyunk. Na, ekkor tökéletes számunkra minden könyve az írónak! De ha bekövetkezik a „lehetetlen”, és mégsem tetszik a könyv, akkor az biztos a gyatra fordítás miatt van… ilyenkor kapom meg az „ideje lenne végre elkezdeni regényeket is angolul olvasni” megjegyzést. Hogy e felesleges konfliktust elkerüljem, kénytelen voltam megerőltetni magam és (az ingerek ellenére) nem lerakni a Halál egyenes adásbant – és lám! – valóságshowkon edzett agyam befogadta az iróniát, társadalmunknak szánt üzeneteket és az emberiséggel szemben megfogalmazott erőteljes kritikát. Habár humort még mindig nem tudott felfedezni benne. Fél siker, amelyet mindenkinek elújságoltam, és mindenkivel megtárgyaltuk ellentétes véleményünket Ben Elton társadalmáról. Majd pont ezért, büntetésképpen megkaptam az író Parázs a hamu alatt című másik „klasszikusát”, mely új literális kihívások elé állított.

Pikáns, provokatív és szabad szájú
Neki veselkedtem, majd elképedve fedeztem fel, hogy ittam minden szavát. És nem csak a két hetes kánikula kényszerített ilyesmit ki belőlem, hanem a remek téma és a cselekmény időpontjának kiválasztása. Mert bevallom, semmit nem tudtam az angol hippi mozgalomról, és annak értelmetlen 20. század végi akcióiról.
Az, hogy ilyesmiről mesélnek nekem, persze sokként ért – mivel a könyvborító csupán egy, „beneltonos” pikáns, provokatív és szabad szájú, gyilkossággal és szerelemmel megtűzdelt éjszakát ígért nekem. Ami be is következett, de még mielőtt bárki lelőtt volna bárkit, megismerkedtem Pollyval, a feminista, aktivista, tizenéves lánnyal, aki addig tiltakozott tüzes vadvirágként a háború ellen a kaszárnyák előtt, míg fel nem figyelt rá Jack, az amerikai százados, aki egyébként már harmincadik évét taposta. Szex, titkolózás, felesleges politikai viták – semmi happy ending. Jack elhagyja Pollyt, és mindketten boldogtalanok lesznek. Évtizedekig. A különbség csak az, hogy míg a katona karrierje az áldozat révén egyenesen kilőtt a tábornoki csillagokig, addig Polly egyedül egy rossz hivatali állást és egy telefonos zaklatót tud felmutatni élete eredményeként. Jack pedig pont aznap éjjel tér vissza Angliába és (örök) szerelme életébe, amikor a zaklató Peter elhatározza: ismét felveszi a kapcsolatot imádottjával és éjjel, ha törik, ha szakad, bejut annak házába…

Fordulat, ámítás és erőszak
Ennyit a felszínről, amelynek hamva alatt, ha megkapargatunk, tényleg parázsló lángokat és szenvedélyt találhatunk! Mert tény, ha csak átlapozzuk a könyvet, akkor egy egészen jó krimit kapunk, megfelelő számú fordulattal, ámítással és erőszakkal. De ha ezen túllépünk, és vérmérsékletünknek megfelelően értelmezni is próbáljuk a regényt, akkor garantált a felháborodás!
Még akkor is, ha mint egyszerű szerelmes regényt próbáljuk olvasni, amely csak a ködös Albionban történhet meg: eldobni az igaz szerelmet a munka miatt! Ráadásul ki az, aki ezt a nehéz erkölcsi döntést félretolja, és miután elég magasra került a ranglétrán, egy éjszaka váratlanul felkeresi olthatatlan szenvedélyének tárgyát – szenvedést okozva neki is és magának is. Amerikaiak… ahol a vágyott magasságokat kétféleképpen is lehet ostromolni: ha valaki a legkiválóbb valamiben, vagy ha a dolgát téve megvárja, míg mások hibáznak, hogy így emelkedjen döntések és igazi munka nélkül. Egy új amerikai álom körvonalazódik a 20. század végén!
De ha ettől a nyilvánvaló igazságtól felfordul a gyomrunk, akkor már akár korrajzként is értelmezhetjük a kis visszaemlékezéseket, amelyek egy olyan időszakra mutatnak rá az emberiség életében, amelyre még az abban résztvevők sem szívesen emlékeznek vissza? Margareth Thatcher legyőzte őket: egy évtizeddel később ők is besoroltak az általa megálmodott államba – melyben egy zaklató (jogi precedens híján) rettegéssel töltheti meg egy ártatlan nő életét.

Íme, én erre találtam rá
És ezek csak a nyomasztó, a zuhogó esőben felvetett értelmezési lehetőségek. Könnyed regényt ígértek nekem, és lám, még csak azt sem tudom eldönteni, mire is próbál igazán rámutatni a könyv! Bonyolultabb, mint a „valóságshow rossz, de az azt nézők még rosszabbak, és annak alkotói a lélek gyilkosai” mondanivaló. És ez tetszik! Természetesen az lenne a legegyszerűbb, ha azt mondanám, hogy a fenti problémákra mindre fel szeretné hívni az író a figyelmet, de én nem tennék ilyen! Ha már lehetőséget kaptam, állást foglalok – vállalva, hogy emiatt akár meg is törhet a „karrierem”!
Nem mehetek el szó nélkül amellett a tény mellett, hogy a két szerelmes – akármennyire is nosztalgikuson kívánta egymást, majd visszatértek egymáshoz egy éjszaka idejére – az író szerint nem lehetett boldog. Pedig két rokon ország képviselői, akik egy nyelvet is beszélnek – mégis oly más mindkét fél örökölt vérmérséklete, és az otthonuk által rájuk erőltetett társadalmi elvárás, hogy ép ésszel be lehet látni: jobban járnak, ha egy egzotikus, vágyott pillanatként gondolnak szerelmük néhány hónapjára. Mert biztos, hogy a boldogságuk végképp megkeseredett volna, ha mégis megpróbálnak együtt élni, és utat engedni érzéseiknek. Íme, én erre találtam rá! Ben Elton intést fogalmaz meg a más országokba hobbiból kiutazó és örök szerelemre lelő fiataloknak, mely most, a 21. században igazi jelenséggé vált hazánk (és a világ) fiai és lányai körében. Vajon igaza van? Vagy az író megint csak sikeresen kisarkította egy apró problémáját társadalmunknak? És lehet, hogy túl provokatív és szabad szájú volt ismét? Mindenesetre elérte, hogy megvegyem Pattogatott vérfürdő című könyvét, melyet most, a monszun ideje alatt kezdek el olvasni, de remélem a visszatérő tikkasztó nyári napsütésben tudok majd értelmezni!