Órák óta próbálok valami értelmes bevezetést írni a múlt héten olvasott könyvemhez, és sajnos újra meg újra ugyanoda térek vissza: ha egy magyar, humoros irodalmi alkotást akarok elemezni, akkor azt csakis azzal a felkiáltással tehetem, hogy „megtaláltam Rejtő Jenő utódját”! Talán ez a rongyosra használt félmondat elég inspiráció lesz, hogy átvészeljük a következőket: az eképpen magasztalt könyv címe Menekülés Nyú Drcenből, és egy Jeffrey Stone nevű debreceni lakos követte el.

Az elnök helikoptere
2099-et írunk, Amerika és Ázsia nagy része elpusztult, menekültek milliói lepik el Európát. A nigér, orosz és kínai bevándorlóknak köszönhetően Magyarhon népessége eléri a harminc milliót. Olajstop, kulturális törvények, vallási háborúk. Ez a múlt. A jelen: Mirkó nevű csapos az Aranyos Bikuciban, hagymakupolás Nagytemplom és Tsien Csin utca a „cikis városban”. Az elnök helikopterét augusztus 18-án, albán gyártású rakétával ismeretlen tettesek lelövik, de a célpont még időben katapultál. Az elveszett tízéves fiú (igen, mivel egyetlen régebbi politikai botránnyal sem lehetett összefüggésbe hozni a nevét, ezért a választók örömmel voksoltak egy éppen most doktorált csodagyerekre) előkerítésével pedig Igor Ruzkin, „Tetű” fedőnévvel ténykedő helyi szakértőt bízzák meg. Az elkövetkezendő három nap pedig a küldetés fényében fog telni.

Kínai-magyar fajvédők
A történetet tovább nem részletezném. Talán ezek után nem kell olyasmiket leírnom, hogy „eredeti”, „izgalmas”, „tanulságos”. Legyen ez elvárás, ha már legendák nyomdokaiban akarunk lépkedni! Viszont, akármit is olvastam erről a könyvről, nem készített fel a döbbenetre: ráeszméltem, egy műalkotással állok szemben. Igen, eredetileg ez egy humorosnak szánt könyv, amelynek kitalálásába az író midnen bizonnyal saját maga szórakoztatására vágott bele… mégis tökéletes.
Olvasás közben még azt sem feltételeznénk, hogy valami ki fog forogni ebből az egész zagyvaságból, de amint a végső felvonás megkezdődik, minden a helyére kerül. A legapróbb részletek is értelmet nyernek, és bátran állíthatom, hogy végül nem tudnám egy felesleges fejezetét sem megnevezni a könyvnek. Ível és tetőzik, közben pedig ugyanolyan humoros végig.
Humoros? Na igen. Másodszori olvasás után sem tudom eldönteni, hogy görbe tükrét akarta-e megfesteni mai társadalmunknak, avagy egy elrettentő jövőt akart vázolni nekünk. Talán mindkettőt. Akárhogyis, de rácsodálkozunk a magyar fajvédőkre, akik kínai ősökkel büszkélkednek, a McDonnel(ds) típusú harci repülőkre, a gyalogosokra is kiszabott úthasználati díjra és a becsületes ügyvédekre, akikkel csak a temetőben lehet találkozni. Jól ismert abszurditása pedig működik: többször hangosan felnevettem a könyvet olvasva!

Az író hatalma
Csakúgy, mint a már sokat emlegetett Rejtőnk, ez a könyv is hatással volt rám. Ennek nem voltak olyan külső jelei, mint amikor tizenévesen mindenkit megpróbáltam rávenni, hogy „Galambnak” szólítson, inkább belül szökkent szárba valami, amit most be is vallok: Nyú Drcen nyomán be akarom járni Debrecent! Meg akarom találni a Kiserdőt, a ruszki negyedet (hátha tényleg van ilyesmi, csak itt, Pest-Budán nem tudunk róla), a Fő teret... Hihetetlen. Azt hittem, hogy már régen kihalt, de most végre megtapasztaltam az írói hatalmat, amelyről eddig csak halvány elképzeléseim voltak. Még mindig él, és szolgál: országot, eszmét, várost, aminek csak igazát érzi. És erre egy alig ismert sci-fi író kellett hogy rádöbbentsen…
Minden alakalommal, amikor felfedezek magamnak egy „új” szerzőt, elfog a félelem: biztos csak a véletlen szülte a nekem oly annyira tetsző könyvet. És sajnos sokszor beigazolódik ez a balsejtelem. Most viszont nincsenek bennem kétségek: tudom, hogy olyan emberre leltem, aki a szakmájának él. Igazi írót találtam, és tudja meg mindenki: magyar! Nemes István, vége van a rejtőzködésnek!