Marton Réka Zsófia új, a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában napvilágot látott kötete, az Időbélyeg, a szerző harmadik, saját fotóival illusztrált versgyűjteménye. A „Sophie” néven is ismert szerzővel a józsefvárosi újságban készített interjúból megtudjuk, hogy sokoldalú egyéniség; történelemtanárként folyamatosan bővíti helytörténeti ismereteit, több nyelven beszél, kéttannyelvű gimnáziumban spanyolul tanít, utcazenészként is tevékenykedett, s mindemellett angliai tartózkodása is meghatározó volt művészi, költői világának alakításában.

Az  Időbélyeg  olvasása során kialakult impressziók is egyértelművé teszik, hogy a szerző fiatal kora ellenére fokozott figyelemmel kíséri, górcső alá veszi a múltból itt hagyott emléknyomokat, megidézi a retrovilág relikviáit, értelmezi a kollektív emlékezetben megmaradt mikro- és makrotörténelmi megtapasztalásokat, amelyeknek summázatában hamarosan előtűnik a lényegi mondanivaló; nem tanulunk a múltból, mindig ugyanazokat a hibákat követjük el, csak a szituációk mássága zavarba ejt bennünket, s helytelen döntésekkel próbáljuk életutunkat meghatározóvá, előremutatóvá tenni.

Az ember értékítélete azonban korántsem megbízható, Marton Réka Zsófia retrospektív vizsgálódásának eredménye is eléggé lehangoló. Válaszokat keres, hogy jobban megértsük, miért cselekedtünk egy adott helyzetben úgy, ahogy az akkori döntés meghatározta, de egyidejűleg fontos üzeneteket is közvetít soraiban a jelenkor számára. „Elmúlt, megfáradt, mint az egykori / Fürge mókus azon a fán. / Elmúlt, talán egyik se az volt, aminek látszott / Én meg pörgetem mindezt / Meghosszabbított emlékezetem végtelenre állított lejátszóján”.  A lírai univerzum felvonultatja az emberiségtörténet fény- és árnyoldalait, szeretné tudni, hogy ennek a hatalmas örökségnek milyen szegmensei játszhatnak szerepet a jelen nemzedék identitásának megőrzésében. Erre pedig azért van szükség, mert a fiatal költő jól látja, a létezésben az összetartó erők meggyengülni látszanak, tanúi vagyunk a napjainkban megtapasztalható világszétmozdulásnak. Hadd idézzem ennek megerősítésére az Őszi látomás néhány sorát. „Már az ősznek sem lehet örülni: / Átmenet nélküli az álomból az ébrenlét. / Átmenet nélküli a biztos múltból / A talajvesztett jelen”.

Az Időbélyeg 57 opusát két ciklusba rendezte a szerző (Egész-töredékek, Időbélyeg), s olvasást követően hamar ráérzünk a cím jelentésére. Történelmi korok jönnek-mennek, változások alakítják életünket az idő fogságában, s ahogy Bánki Éva a kötetre írt ajánlásában találóan megfogalmazza, Marton Réka Zsófia lírai megközelítéseiben „az állandó értékvesztés konfliktusa feszíti leginkább a verseket”.

A szerző versvilága, gondolatmenete és poétikai kelléktára is azt sugallja, hogy költészete tárgyias, intellektuális líra, a külvilág tárgyaira, az érzékelhető és jól körülírható természeti tájakra fókuszál, valóságábrázolása tényszerű, célja a figyelemfelkeltés és együtt gondolkodás. Mindemellett nem elhanyagolható az a gondolati erő és érzelemtudatosság, amely annyira szembetűnő versbeszédében. Ahogy József Attila fogalmazott a költői mesterségről, a poéta „a tudatnak, a léleknek a mélyről felmerülő képeit értelmesen rendezi”. Ez jellemzi az Időbélyeg versüzeneteit is.

Úgy vélem, Marton Réka Zsófia eredendően filozofikus alkat, környezetábrázolása, félelmeinek, kétségeinek feltárása, a hitvesztés problémájának felvetése sötétíti kissé ezt a lírát, hiszen nem tud egyértelmű választ adni arra, hogy mi az univerzumlakó létlényege, hogy kell összerakni a töredékeket úgy, hogy a teljes egész birtokában érezhessük magunkat, másrészről az is foglalkoztatja, hogy a részeket a maguk megjelenésében tekinthetjük-e egésznek. Mindenesetre az ember a maga teremtette káoszban örökre kiszolgáltatott, ezer arca közül az igazi sokszor számára is felismerhetetlen marad…. „mindnyájan bebugyolálva élünk / külön világunkban… / s csak remélni tudjuk, hogy a vak és sötét univerzumban / van valahol egy fényes, virtuális kuka, / melyben mindörökre megbújik / valódi személyiségünk / részecskelenyomata”.

A szerzőt kiemelten foglalkoztatja az aktuális lét és a potenciális lét kérdése, hiszen az egyén, mint korlátozott tökéletességű létező, nem tudja a véges valóságot igazán jól értelmezni, ha önmaga felől és önmaga irányába csak pozitivitást tapasztal. Az anyagi létezők kiterjedése, az idő, mint a mozgás materiális aspektusa éppúgy meghatározó, mint az a tény, hogy szubjektum nélkül nincs idő. Ez a sorsbeszéd tölti ki a Fehérítés sorait is. „A világ mosógépe / Fakítja színeim, / Még így is sötét sejtjeinkbe / Több Isten-darab szorulhatott volna.”

„Sophie” tudja, hogy emlékezet nélkül az idő valójában nem létezik, földi létünk nyomvonalán nehezen megfejhető, kusza jelek sorakoznak, a magány kínzó érzése úgy követ bennünket, „mint magára hagyott hinta nyikorgása”, amely az örök keresés és a soha meg nem találás keserűségét idézi, miközben „Nem kíván feketeáruként elmédbe csempészi / A nem-tavaszt”.

El kell fogadnunk, hogy a megsemmisítő beteljesedés misztériuma a kollektív és önpusztító erők működését tételezi az univerzumban. „Ha kifogy az illúzió, / Marad lekopaszított üvegébe / zárva a világ”. Azt hiszem, az emberi boldogtalanság fő oka, hogy miközben mindig mást várunk, folyamatosan ugyanazt kapjuk, s rájövünk, hogy a létezésnek nincs olyan középpontja, amely után örökösen sóvárgunk, a történések felfoghatatlanná, a jelenségek értelmetlenné válnak. Így lesznek az utak kifürkészhetetlenek, a lepergő napokban minden ugyanúgy történik, „minden megcsalatás csak, / Kőbe, papírlapra, vászonra vitt ámítás”.

Marton Réka Zsófia természetábrázolása panteisztikus, azt hiszem, kimondatlanul is közelebb érezheti magát a keleti típusú gondolkodáshoz a nyugatival szemben, amely még a szenzualitásban is próbál racionális maradni. „Miért van egyáltalán a létező és nem sokkal inkább a semmi?” kérdezi Martin Heidegger rezignáltan egy írásában, pedig lehet, csak arra kellene fókuszálni, hogy ne keressük folyton az élet értelmét mind végcélt. Valójában ’Sophie” versei is azt hangoztatják, hogy a földlakónak ebben a maga által teremtett otthontalanságban kell leélnie az életét „…az univerzum / Talán üresség csak, / Egy nagy fekete zaj, / Amit egy kozmikus repülő zúgása / Hagyott hátra nekünk …Amint elhal, maradnak / A jelentés nélküli csillagok.”

A szerző költői kelléktára lelkiállapotát tükrözi, belső szorongásait, kételyeit, félelmeit kivetíti a tájra, az átélt és megtapasztalt élethelyzetek birtokában tudni szeretné, „Isten hogyan fejezi be a világot”, benne is számtalanszor felmerül a gyötrő kérdés, Isten miért engedi az emberiség önpusztító és élettér-megsemmisítő törekvéseit. Vágyódik a tiszta szeretet uralta életminőségre, úgy, ahogy az Eulogia című versben olvashatjuk, amelyben a cím voltaképpen 

 dicsőítés, a keresztény vallásban használatos kifejezés Isten áldására utal.

Marton Réka Zsófia versüzenetiben központi helyet kap a valóságértékelés, talán vitába is szállhatnánk Konrad Lange művészettörténész egy megállapításával, mely szerint a művészi élmény egyfajta tudatos öncsalás. A befogadó a költővel együtt ül emlékvonatán, értékelhetővé teszi az ott vízionált képeket és eseményeket, melyeket a szerző alkotói energiaforrásai segítségével harmonikus egységbe ötvöz, objektivitás, konkrétumok és intellektuális tömörítés segítségével. Persze a múltat ledobni magunkról nem tudjuk, mert a múltban mindig ott van belőlünk is egy darab, de fogadjuk meg André Malraux francia regényíró tanácsát. „Aki a jövőben akar olvasni, annak a múltban kell lapozgatnia.”

Marton Réka Zsófia „Sophie”: Időbélyeg. Cédrus Művészeti Alapítvány 2025