Bárcsak mindenki azzal foglalkozhatna, amivel szeretne! Képzeljük el, olyan emberek vennének körül minket, akik boldogok. Nem lennének ingerült sofőrök, munkájukból idegesen hazatérő férjek, a stressz miatt síró nők… egy világ, ahol mindenkinek megvan a helye. Utópia. És miért? Nem azért, mert ilyen világokba helyezi el a legtöbb sci-fi író regénye történéseit, vagy, mert a nő mindenképpen találna mást, amin idegeskedhet, hanem mert nem adatik meg minden embernek az, hogy találjon valamit, amit szeretettel és teljes odaadással csinálna, ami a szenvedélye lenne, amiért képes lenne áldozatokat hozni. Sport, tanulás, szerelem, munka – bármi lehetne!

Indiánok?
Akár… mert ha lenne egy titkos hely minden ember világában, akkor bármikor oda tudna menekülni a viszontagságok elől, és erőt gyűjthetne a további harcokhoz. Elvonulhatna a Bakonyba és boldog életet élhetne.
Talán azt mindenki tudja Cseh Tamásról, hogy ő volt Antoine és Désiré fékezhetetlen agyvelejű megalkotója, és lehet, hogy azt sem övezi nagy titok, hogy hobbi-indián is volt. De azt viszonylag kevesen tudják róla, hogy könyvek írásával is foglalkozott. Egyik sem lett bestseller, a maga nemében sokszor még együgyűek is, de olyan témáról írta őket, amelyet szeretett, és a lelkesedése a könyv minden lapján átsüt.
Habár Hadiösvény című regényéről írva, a „kísérleti” jelzőt bátran elé rakhatom.

Szenvedéllyel
Indiánok, beszélő nevek, kapzsi fehér ember, jó katolikus pap, hosszú pipázások és érthetetlen kifejezések (amivel kapcsolatban teljesen mindegy, hogy maga Cseh találta ki őket, vagy tényleg indián nyelven íródtak). Engem nem szoktak az ilyesmik lenyűgözni, biztos, mert már túlságosan a modern kor gyermeke vagyok: Wounded knee-t felváltotta Tom Cruise és a szamurájok agóniája.
Mégis, ez a könyv nem hagyott hidegen, annak ellenére nem, hogy a regény csak egy egyszerű bosszútörténet, millió hasonlót olvashattunk már. Senki nem fog meglepődni, ha most leírom, hogy a gonoszok megbűnhődtek az utolsó oldalakon. És ha azt is leírom, hogy ez egy egyszerű gyerekregény, amely ódzkodik attól, hogy hosszas leírásokat tartalmazzon – hiszen ki tudja, hogy egy tizenéves gyerek mennyi jelzőt bírhat el egymás után? – akkor talán felteheti a kérdést az olvasó, hogy miért is érdemes elolvasni. Hiszen az én szerény tudásomhoz mérten sem tudtam meg sok új dolgot a nagy síkság sziú indiánjairól. Viszont már a kezdetektől látszott az, hogy az író igazi szenvedéllyel ír róluk, és nem tagadom: volt három olyan pillanat a regény olvasása során, amikor borzongott a hátam az ott leírtaktól. És azóta is gondolkozok az ott elhangzó bölcsességekről…

Farkas, medve, ló
A legjobb azonban az, hogy, úgy hiszem, Cseh Tamás nem akarta megfejteni az élet értelmét. Egyszerűen csak leírta, miért csodálja az indiánokat. Miért lettek ők élete szenvedélye. És az látszott mindvégig, hogy halálosan komolyan gondol minden egyes szót belőle. Bemutatta csendes vadságukat, hitüket és életfelfogásukat. És mert a szenvedély nyelvén íródott, a regény hatása alá fognak kerülni. Akármennyire is hihetetlen számomra, velem is ez történt. És tudom, hogy a regény hatására a kevésbé befolyásolhatók több – indián – könyvet, az új hívők pedig tipiket fognak ragadni. Mert most már arról is van valami elképzelésem, miért is vonul ki valaki egy erdőbe, és miért is akarhat „indiánosat” játszani.
Az viszont továbbra is rejtély előttem, hogy az író szellemi vezetői honnan tudhatták, hogy a farkas erős, a medve gyors és a ló bölcs…