Ki hallott már Francis Pegahmagabow-ról, a kanadai hadsereg kiválóságáról? Az indián katonáról, aki a harctér legjobbjává vált a gyerekkorában tanult vadászfortélyok révén? Arról az emberről, aki egymaga, igazoltan több mint háromszáz német katonával végzett? Hát én eddig nem. Mindenesetre az biztos, hogy az észak-amerikaiak számára legalább olyan nagy „ikon”, mint számunkra a törökverő Kinizsi Pál.

Két krí indián
Száz év telt el Pegahmagabow hőstettei óta, legendája pedig nemzete körében egyre terebélyesedik. Joseph Boyden pedig bátran felhasználta az életéről szóló történeteket, hogy saját könyvét megalkossa, mellyel el is nyerte a Kanadai Írószövetség legrangosabb díját. Az író, hogy nyomatékosítsa, fikcióról van szó, egyetlen főszereplő helyett inkább megteremtette Xavier és Elijah alakját. Két barátét, két krí indiánét, akik önként csatlakoztak a kanadai lövészekhez, hogy végigharcolják az első világháborút. Xavier azért, hogy ne kelljen elválnia fogadott testvérétől, Elijah pedig azért, hogy elismert gyilkossá, de még inkább a tökéletes vadásszá váljon. Az ő életük történetét meséli el a kanadai író Három nap az út című regényében.
Egy téma, általában, minél többször feldolgozzák, annál többet veszít az értékéből. Egyre kevesebb esély van arra, hogy merőben új nézőpontot tárjanak a nézők, olvasók elé. Így bagatellizálódott el a második világháború témája, és belegondolva, egy kicsit örülök, hogy nem történt hasonló a 20. század első nagy háborújával kapcsolatban. Ezekről az évekről talán lehet még valami újat mondani…

Nyugaton a helyzet
Viszont az ember, szép reményei ellenére itt sem tud elszakadni attól a gondolattól, hogy olvasott már valami hasonlót. Mert ha valaki olvasta már Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című regényét, akkor nem hiszem, hogy sok újat tudhat meg a frontvonalak életéről. Remarque könyve hűen tükrözi az ott átélt borzalmakat, lévén ő is a nyugati front életben maradt veteránja. A sötét reménytelenség könyve ez, mely arról szól, hogyan kell a gyermek Paul Bäumernek felnőnie a lövészárokban, tudva azt, hogy nálánál nagyobb erők elvették a jövőjét. Mert nincsen kiút a háborúból, csakis a halál, és talán még akkor is marad a „helyzet változatlan”.
Boyden, azt hiszem, nagyon jól felismerte, hogy 21. századi íróként, aki nem tapasztalta meg a világégést, esélye sincsen visszaadni azt, amit Remarque az emlékeiből merítve zseniálisan megtett. Nem akart versenyezni ezzel a könyvvel, így a már jól ismert történethez a győztesek flegmaságával új központi témát és elbeszélői nézőpontot választott. A Három nap az út ugyanis nem a fronton vagy a háború idején kezdődik, hanem a békeidők Kanadájában. Niska, a vén vajákos asszony a frontról visszatért, megnyomorodott unokaöccsét várja a városban, hogy ismét kivihesse őt a vadonba, ahol talán új életet kezdhet. A háború eseményeit pedig csak az indián lázálmain keresztül ismerhetjük meg. Azt is hogyan lett a két testvér a legjobb a harcmezőn, hogyan keseredett meg a barátságuk, miért váltak egymás ellenségéve, és miért gyűlölték meg egymást. Végül pedig ez az indulat hogyan nyomorította meg az egyiket, pusztította el a másikat.

Misztikus hármas
Persze nem csak az elbeszélés módja különböző a két regényben. A borzalmak egyedi leírása helyett Boyden megpróbál valami többet adni számunkra a puszta visszaemlékezésnél. Ezt pedig úgy próbálja megtenni, hogy regényét a misztikus hármas szám köré építi. Niska tanításaiból és emlékeiből megtudjuk, hogy a krí indiánok szerint a léleknek a test halála után három napot kell vándorolnia, hogy a mennyekbe érjen. Az árkokban három cigarettát lehetett meggyújtani egy gyufa lángjánál. Az apácák által a fiatal indiánokba vert vallásnak is három sákramentuma van, valamint a katonák is a front, utánpótlás és a tartalékos épületek között ingázva élik életüket. A három főszereplőt pedig egyetlen emberről, érzelmeiket pedig az idegen háborúban ok nélkül harcoló indiánok kavargó visszaemlékezéseiből mintázta.
A vadon felé tartó három napos út során az olvasó, a lábadozó Xavierral együtt rájöhet arra, hogy mindannyian osztozunk valami közösben. Valami varázslatban, amely jelen van a keresztény és az indián tanokban, a háború évei és a béke rövid ideje alatt is. Létezik valami, ami örök, ami gyökérként hozzáköt minket az élethez és emlékeinkhez. Valami, ami segít nekünk újrakezdeni, akármilyen szörnyűségeken mentünk is keresztül. Mindenkinek
más lesz ez a kapocs, de mindannyiunk számára létezik. A fő különbséget a két regény között itt kell keresni: Remarque megalkuvást nem ismerve, kegyetlenül megválaszolja az általa feltett kérdéseket, amelyeket senki más nem is válaszolhatna meg, csak aki átélte. Boyden regénye viszont megadja a lehetőséget, hogy az olvasó találja meg, önmaga számára, a megfelelő választ az életét befolyásoló kérdésekre.

Naturalista leírás vagy spirituális utazás? Nem szeretnék választani a két könyv között. Helyette mindkettőt ajánlom. Az viszont bizonyos, hogy amelyiket először veszi kezébe az olvasó, az fogja a maradandóbb élményt nyújtani.