A Nobel-díj elnyerésével kapcsolatos reakciói alapján is sejthetjük, hogy Anne Carson a kortárs világirodalom egyik legegyedibb alkotója, aki költőként, esszéíróként és klasszika-filológusként is arra törekszik, hogy elmossa a határokat a műfajok között. Írásaira jellemző, hogy a popkultúrát, a modern lélektant és a személyes élményeket bravúrosan ötvözi az ókori mítoszokkal. A hivatalos indoklásban az szerepel, hogy a díjat „merész és újító életművéért” kapja, „...amely a klasszikus hagyománnyal folytatott játékos párbeszéd révén új formákat teremtett a kortárs irodalom számára.”

Sajnos Magyarországon ez az életmű kevéssé ismert, de talán érdemes egy-egy fontosabb elemét megemlíteni, hogy láthassuk, nagyon is helytálló a svéd tudományos akadémia értékítélete. 

A vörös önéletrajza 2017-ben magyarul is megjelent. Sokan úgy értékelik, hogy ez a mű Carson abszolút remeke és főműve. A könyv műfajilag „versregény”, egy ókori görög költő, Sztészichorosz töredékeiből indul ki, amelyek Gérüónról, a vörös szárnyas szörnyetegről szólnak, akit Héraklész a tizedik feladata során megöl. Carson azonban a mítoszt áthelyezi a modern világba. Gérüón itt nem egy mitologikus szörny, hanem egy sebezhető, művészi hajlamú, vörös szárnyakkal született fiatalember, aki viszonzatlan szerelmet érez a karizmatikus, de meglehetősen elérhetetlen Herakles iránt.

Fontos munkája az 1986-ban megjelent Eros the Bittersweet (Erosz, a keserédes). Az esszéformában, de szinte költői nyelvezettel megírt szöveg a vágy és a szerelem természetét vizsgálja az ókori görög költészet – különösen Szapphó munkásságának – tükrében. Carson itt fejti ki híres elméletét arról, hogy a vágy mindig egy háromszög: a vágyakozó, a vágyott személy, és a köztük lévő távolság (a hiány). A szerelem azért „keserédes”, mert a beteljesülés pillanatában a vágy megszűnik létezni.

Ugyancsak a líra és az esszé határvonalán mozog a 2001-ben megjelent The Beauty of the Husband (A férj szépsége), amely kötet elnyerte a rangos T. S. Eliot-díjat. A mű rendkívül izgalmas felvetést emel irodalmi szintre, amikor Keats híres tételét („A szépség igazság, az igazság szépség”) forgatja meg, kimutatva, hogy a szépség olykor pusztító és kegyetlen is lehet. Az elbeszélés amúgy egy házasság fokozatos, fájdalmas felbomlásának krónikája, amelynek során az asszony képtelen elhagyni hűtlen, hazug, de ellenállhatatlanul sármos férjét, mert rabja a férfi szépségének. 

Klasszika-filológusként Carson újrafordította Szapphó összes fennmaradt versét és töredékét. Különlegessége, hogy a könyvben üres zárójelekkel [ ] jelölte a papiruszok azon részeit, amelyek az évszázadok során megsemmisültek vagy olvashatatlanná váltak. Ezzel a vizuális technikával magát a csendet, az idő pusztítását és a hiányt is a költészet részévé tette. 

A 2010-es Nox Carson pályájának legszemélyesebb és vizuálisan is legkülönlegesebb alkotása. A művész egy vizuálisan is megragadó, de poétikai erejű gyászkönyvet hozott létre bátyja, Michael hirtelen halála után. A testvér ugyan korábban elhidegült a családtól, elmenekült a hatóságok elől, és Izlandon halt meg, mielőtt kibékülhettek volna. A személyes tragédia hatására született meg a Nox (Éjszaka), amely nem egy hagyományos könyv, hanem egy harmonikaszerűen szétnyitható doboz. Tartalmazza Catullus 101. gyászversének fordítását és elemzését, családi fotókat, levelek töredékeit, kollázsokat és kézzel írt jegyzeteket. 

Ahogy végigpillantunk a legfontosabb művek listáján, tartalmán, különleges formai és irodalmi megoldásain, igaznak érezzük a Nobel bizottság elnöke, Anders Olsson szavait, aki szerint Carson sikeresen szakított a hagyományos narratív énhez kötődő lírai költészettel, és munkásságával teljesen új formákat inspirált, elmosta a határokat a költészet, az esszé, a fiktív történetmesélés és a tudományos munka között, miközben összeköti az ókori görög irodalmat a modern világgal.