A középkori Európa irodalmáról alkotott képünket évszázadokon át a fennmaradt kéziratok határozták meg. Ezek alapján úgy tűnhetett, hogy csupán néhány száz vagy néhány ezer mű alkotta azt a kulturális életteret, amelyből a korszak emberei merítettek. Egy, a PNAS Nexus folyóiratban megjelent új tanulmány azonban arra figyelmeztet, hogy mindaz, amit ma ismerünk, valószínűleg csak a jéghegy csúcsa. A kutatók szerint a középkori szövegeknek akár 60 százaléka, a kéziratoknak pedig több mint 95 százaléka elveszhetett az évszázadok során. Az új – matematikai modellezésre építő – kutatás nem egyszerűen magasabb veszteségi arányt becsül. Ennél sokkal fontosabb felismerése, hogy a fennmaradt kéziratanyag torz képet ad a középkori műveltségről, így az olvasáskultúráról is.

A véletlen is alakította a kulturális emlékezetet

Jean-Baptiste Camps és munkatársai több mint kétezer középkori kézirat adatainak elemzésével, valamint számítógépes szimulációkkal modellezték a kéziratok „életútját”. Vizsgálták, milyen gyakran másolták őket, milyen arányban pusztultak el, és ezek a folyamatok hogyan alakították ki a jelenleg ismert, azaz máig fennmaradt kéziratállományt.

A modell egyik legfontosabb eredménye, hogy a kulturális örökség fennmaradását nem csupán az adott mű jelentősége határozta meg. A másolások száma, a kolostorok sorsa, háborúk, járványok, tűzvészek vagy akár egyetlen könyvtár pusztulása is döntően befolyásolhatta, mely művek maradtak ránk, és melyek tűntek el örökre.

Ez azt jelenti, hogy a ma ismert középkori irodalom nem feltétlenül a korszak „legfontosabb” alkotásait tükrözi, hanem részben a történelmi véletlenek eredménye. Ugyanakkor azt is kimutatta a kutatás, hogy a népszerűbb művekből – elsősorban a lovagregényeket vizsgálták ilyen módon – értelemszerűen sokkal több maradt fönn, mint a kevésbé sikeres kötetekből. 

A kutatást ismertető cikk így fogalmaz: „az első néhány év fontos szerepet játszik egy munka végső túlélésében. Ebben az időszakban, röviddel a létrehozása után, amikor nagyon kevés másolat van forgalomban, a mű könnyen teljesen eltűnhet. Ha a azonban példányszám, azaz a másolatok száma ebben a kezdeti szakaszban magasabb, például, ha a mű gyorsan sikeres lesz, vagy ha a szerző eleve több példányt készít, illetve másoltat, ez segíthet a műnek elhagyni a korai veszélyzónát, és növelheti annak valószínűségét, hogy a könyv túléli a következő évszázadokat.”

A középkori olvasáskultúra jóval gazdagabb lehetett

A kutatás legizgalmasabb következménye éppen az olvasáskultúra újraértelmezése. Ha ugyanis valóban csak minden huszadik kézirat élte túl az elmúlt évszázadokat, akkor a középkor emberei lényegesen több könyvhöz és szöveghez férhettek hozzá, mint azt a fennmaradt források alapján eddig feltételeztük. Ez nemcsak azt jelenti, hogy több mű létezett, hanem azt is, hogy sokkal több másolat forgott kézről kézre, élénkebb lehetett a könyvkölcsönzés és a kéziratok vándorlása, a regionális irodalmak jóval változatosabbak voltak, és végül azt is valószínűsíthetjük, hogy számtalan olyan szerző és mű létezhetett, amelynek ma már semmilyen nyoma nem maradt. A kutatók külön hangsúlyozzák, hogy teljes szöveghagyományok is eltűnhettek. Nem csupán egy-egy kézirat veszett el, hanem másolatok egész családjai, amelyekről ma már semmit sem tudunk.

Mit jelent ez Magyarország szempontjából?

A tanulmány ugyan francia lovagi irodalom kéziratait vizsgálta, módszere azonban bármely középkori írásbeliségre alkalmazható. Ez különösen érdekes a középkori Magyar Királyság esetében.

A magyar középkori írásos emlékanyag eleve rendkívül töredékes. Az államalapítást követő évszázadokból csupán néhány magyar nyelvemlék maradt fenn: a Tihanyi alapítólevél szórványai, a Halotti beszéd és könyörgés, az Ómagyar Mária-siralom, később a Jókai-kódex, a Bécsi-, Müncheni- és Apor-kódex, valamint néhány további kódex. Ezek alapján sokáig úgy tűnhetett, hogy a magyar nyelvű olvasáskultúra rendkívül szűk körre korlátozódott.

Az új kutatás azonban óvatosságra int. Ha Európa-szerte valóban a kéziratok több mint 95 százaléka elveszett, akkor jó okunk van feltételezni, hogy Magyarországon is sokkal több magyar és latin nyelvű kézirat létezett annál, mint amennyit ma ismerünk.

A kolostorok könyvtárai sokkal gazdagabbak lehettek

A középkori Magyar Királyság kolostorai, káptalani iskolái és püspöki központjai szorosan kapcsolódtak az európai könyvkultúrához. Pannonhalma, Esztergom, Pécs, Veszprém vagy később a budai királyi udvar jelentős könyvgyűjteményekkel rendelkezett. A szerzetesek folyamatosan másolták a liturgikus műveket, bibliai kommentárokat, szentek életéről szóló történeteket, prédikációkat és jogi szövegeket. 

A fennmaradt könyvállomány azonban – ezt persze eddig is sejtettük – csupán töredéke annak, amit egykor használtak. A tatárjárás, a belháborúk, majd különösen a 16–17. századi oszmán hódítás és a reformáció kori átalakulások könyvtárak százait pusztították el. A kutatás fényében ezek a veszteségek még jelentősebbnek tűnnek: nem egyszerűen könyvek vesztek oda, hanem teljes olvasói világok.

A magyar nyelvű irodalom is gazdagabb lehetett

A magyar nyelvemlékek száma régóta foglalkoztatja a nyelvtörténészeket. Már korábban is feltételezték, hogy a fennmaradt emlékek csupán kis részét képviselik az egykor létező magyar nyelvű vallásos és világi szövegeknek. Az új modell ezt a feltételezést statisztikai oldalról is megerősíti. Ha valóban ilyen magas volt a kéziratok pusztulási aránya, akkor valószínű, hogy a középkori Magyarországon jóval több magyar nyelvű prédikáció létezett, több imádságoskönyv forgott használatban, több fordítás készült latin művekből, világi történetek és legendák is nagyobb számban lehettek jelen és bizonyára számos olyan kódex készült, amelyből mára egyetlen lap sem maradt fenn. Hogy valóban így volt-e az természetesen nem bizonyítható, de a most bemutatott matematikai modell alapján történetileg reális feltételezésnek tekinthető.

Az olvasás nem kivétel, hanem a műveltség része volt

A kutatás egyik legfontosabb üzenete, hogy a középkori könyvkultúrát nem szabad kizárólag a fennmaradt kéziratok alapján megítélni. A másolás folyamatos tevékenység volt. Egy sikeres, érdekes, sokak által olvasott, keresett műből újabb és újabb példányok készültek, amelyek kolostorok, egyetemek, plébániák és főúri udvarok között vándoroltak. A könyvek forgalma sokkal dinamikusabb lehetett annál, mint amit a mai gyűjtemények tükröznek. Ez bizonyára Magyarországra is igaz volt. A latin műveltség európai hálózatába szervesen bekapcsolódó Magyar Királyság minden bizonnyal élénkebb könyvforgalommal és gazdagabb olvasáskultúrával rendelkezett, mint amit a ránk maradt néhány tucat kódex alapján sejteni lehet.

Új szemlélet a középkor kutatásában

Julien Randon-Furling, a párizsi École normale supérieure (Centre Borelli) matematikusa, valamint Jean-Baptiste Camps és Ulysse Godreau, az École nationale des chartes (PSL Egyetem) munkatársai, számítógépes modelljeikkel új módszert adtak a történészek kezébe. A matematikai modellezés, a hálózatkutatás és a filológia összekapcsolásával megmutatták, hogy a kulturális örökség fennmaradása nagyrészt valószínűségi folyamatok eredménye.

A középkori olvasáskultúráról alkotott kép így már nem pusztán a fennmaradt könyvekről szól, hanem az elveszett könyvek millióinak hallgatag jelenlétéről is. Ezek hiánya ugyan nem tölthető ki, de a PNAS Nexus folyóiratban megjelent tanulmány alapján is kijelenthető, hogy a modern kutatás egyre pontosabban képes felmérni, mekkora lehetett az a mára sajnos láthatatlanná lett könyvtár, amelyből Európa – és benne a középkori Magyarország – műveltsége táplálkozott. Ebben az értelemben a mostani tanulmány nem csupán a kéziratok történetét írja újra, hanem a középkori olvasáskultúra történetét is.