A közelmúltban részletesen bemutattuk Jakab György Honderű és honború – A nemzeti áldozattudat nyomában című könyvét, kifaggattuk a szerzőt arról, hogyan és miképpen jött létre a kudarctudattól terhes nemzeti önkép, hogyan bukdácsol a magunkról alkotott vízió a nemzethalál rémlátomása és a magyarok közép-kelet-európai birodalmának álomképe között, hogyan és miért tartjuk magunkat az egyik pillanatban a Nobel-díjasok, olimpiai bajnokok, világsztárok népének, a másik percben pedig semmirevaló Pató Pálok, primitív mucsaiak elmaradott törzsének. 

Most a miértekről és a kilábalás lehetőségéről beszélgetve folytatjuk a könyv, de főleg az önsorsrontó gondolatkör bemutatását. 

Bibó István ezt írja A kelet-európai kisállamok nyomorúságáról elmélkedve: „A politikai hisztéria azzal kezdődik, hogy a közösség valamilyen történelmi megrázkódtatás hatása alatt képtelenné válik a reális helyzetének a felismerésére, és ha ez a helyzet tartóssá válik, akkor kialakul egy olyan állapot, amelyben a közösség minden reális problémát eltorzítva lát, s ahelyett, hogy a bajok valóságos okait keresné, hamis bűnbakokat alkot, s ezek ellen indít gyűlölet-akciókat.”  A bibói gondolatban az az ijesztő, hogy éppen úgy igaznak tűnik, ha arra gondolunk, hogyan bánnak sokszor a környező országokban a magyar kisebbséggel, hogyan bántunk a zsidókkal vagy éppen a svábokkal, hogyan szemeltük ki bűnbaknak egyik vagy másik politikai, etnikai, szociológiai csoportot. De vajon a kollektív tudat, a közös hiedelemvilág mögött nem áll ott mindig egy-egy politikai érdekcsoport, amely az újra és újra föllángoló irreális fantáziák lángjánál a maga pecsenyéjét akarja megsütni? 

– Dehogyisnem – reagált felvetésemre a szerző. – Ha azt mondom, hogy a társadalom 10-15 százaléka úgy képzeli, hogy képviselheti az egész magyar társadalmat, leuralhatja és kirabolhatja az országot, ő hozza a törvényt, de neki nem kell végrehajtania, hűbéri függésbe kényszerítheti az intézményeket és azok vezetőit, dolgozóit, megakadályozhatja a polgári kezdeményezések emancipációját, reprezentációs célokra fordíthatja az ország jövedelmet, a harcosság, vagy mondjuk úgy a bajtársiasság fontosabb mint a kultúra vagy a hozzáértés, akkor a hallgató hirtelenjében nem is fogja tudni, hogy Werbőczy koráról, a dualizmus dzsentri-világáról, a Horthy-rendszerről vagy éppen napjainkról beszélek. Nem arról van tehát szó, hogy egy-egy történelmi trauma önmagában végzetes lenne, hanem arról, hogy a trauma-élményt minden rendszer fölhasználja a maga legitimációs céljaira: a fenyegetettség élményét erősítve hitelesíti hatalmát. Azaz társadalom egészében meglévő traumaélmény magában hordozza azt a lehetőséget, hogy erre újra és újra rá tud erősíteni a hatalomra jutó elit. Sajnos látnunk kell: az áldozattudat az elitnek kimondottan kedvez. Ezért kísérte, illetve kíséri végig a fényes jövő és a szörnyű végzet kettőssége az egész újkori magyar történelmet. 

Jakab György azonban nem volna történelemtanár, ha a megoldást nem az oktatás környékén keresné. Elmondja, hogy a történelemoktatás alapvonásai alig-alig változtak meg a XIX. század óta. Akkoriban a történetírás legfőbb célja az volt, hogy eltüntesse a nemzetiségeket a magyar múltból és létrehozza azt a szentistváni, nagy-Magyarország eszmét, amiben elsősorban a korszak vágyai és félelmei fogalmazódtak meg, nem a valóság. Ez a kánon száll nemzedékről nemzedékre, s építi be a gyerekek fejébe a tragikus veszteségtudatot, és történelmi illúziókat, belekényszerítve a diákokat egy eleve vesztes pozícióba, ahonnan kilábalni nagyon nehéz, viszont összeomlani és újra-traumatizálódni igen könnyű. 

– Amíg hazudunk magunknak, manipulálhatóak leszünk – teszi hozzá. – Pedig nem kellene rettegnünk sem a nemzethaláltól, sem az identitásunk elvesztésétől, sem az újabb területi veszteségtől, mint ahogyan nem is kellene képtelenségekben reménykednünk. Az ördögi körből egy új történelmi nézőpont vezethetne ki bennünket, amelyben nem a balsors és a veszteség dominál, hanem mondjuk azok az eredmények, amelyeket a velünk élő népekkel együtt értünk el. Az biztos, hogy definiálunk kellene újra, mi az a közösség, akik itt együtt akarunk élni és ennek milyen oktatásra van szüksége. Egy ilyen koncepcióban olyan helyre lehetne tenni Mohácsot, Trianont, a rendi-nemesi hagyományokat, amely közelebb áll a realitásokhoz. Ha van egy közös jövőképünk, akkor a múltunk is átalakul. De addig, amíg nincs társadalmi konszenzus erről a kérdésről, a politikai kedve szerint rángathatja a nemzeti önképet. 

Jakab György: Honderű és honború – A nemzeti áldozattudat nyomában. Cser Kiadó, 2026.