Bizonyára sokan elgondolkoztak már azon a – néha közéleti vitaként is fel-felbukkanó – kérdésen, vajon miért olyan borús a magyarság önképe. Elbukott szabadságharcok, vérbe fojtott forradalmak, szétszaggatott ország, megkésett fejlődés, felemás polgárosodás, engesztelhetetlen belső ellentétek…, hogy csak néhányat említsek a véghetetlenül sorolható kudarcos fogalomtárból. A jelenség fölött Jakab György, a József Attila Gimnázium és az AKG ma már nyugdíjas történelemtanára is eltűnődött, és különös eredményre jutott: a múltunk traumái ugyan valóban nem tették könnyűvé a magyar sorsot (De ugyan melyik nép története vidám vásári mulatság?), ám az, hogy mit kezdünk ezzel az örökséggel, mégiscsak rajtunk múlik. Megerősíthet bennünket vagy beleragadhatunk az önsajnálat kudarcos köreibe. Nem mindegy mit gondolunk múltunkról, mit gondolunk magunkról. Mert, ami a fejünkben megjelenik, az visszaköszön a történelmi eseményekben is, ha nem is pontosan úgy, ahogy várnánk. 

Nem kell ahhoz rutinos történelemtanárnak lenni, hogy gyanítsuk, a magyar múlt, mint annyi más ország históriája, sikereket és kudarcokat egyaránt tartalmaz. Vannak, sőt szép számmal akadnak dicsőséges harcok, felfelé ívelő időszakok, magasztos pillanatok múltunkban. És persze vannak szerencsétlen korszakok is. Vajon hogyan alakult ki és mi tartja fenn azt a történelemszemléletet, amelyben inkább a kudarcokra, tragédiákra fókuszálunk, és nem az eredményekre – kérdeztem Jakab Györgyöt, miután elolvastam Honderű és honború – A nemzeti áldozattudat nyomában című könyvét. 

A tanár úr arra mutatott rá, hogy amikor olyan fogalompárok között hányódik a magyar múlt, mint amilyen a nemzethalál és a kultúrfölény, az utolsó csatlós és a legvidámabb barakk, akkor az elbeszélő hamis nézőpontba állítja a történelmet. Maguk fogalmak is hamisak, hogyan lenne helytálló a dichotómia? 

– A honborút és honderűt váltogató magyar történelemkép a 19 században formálódott meg, részben a reformkorban, részben az elbukott szabadságharc után. Ekkor lett a magyar történelemkép legfontosabb rétege a túlélés. Ebben az elbeszélésben minden kérdés a félelemről szól, arról, hogy lesz-e Magyarország száz vagy akár ötven év múlva – magyarázta a szerző. 

Ennek a történetírásnak a története valamikor a XVIII. század legvégén kezdődik, amikor számos tényezőben látott rémisztő veszélyt a magyar közélet. Egyfelől második József németesítő, centralizáló törekvései azt mutatták meg, hogy a Habsburg adminisztráció új szempontjai a magyar identitást is fenyegethetik, másfelől megjelent a híres herderi jóslat, amely szerint a magyarságra nem vár fényes jövő.(Az 1791-ben kinyomtatott Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról című munkájában a következőképpen vélekedik Kárpát-medence népeiről: „A magyar a … szlávok, németek, vlachok és más népek közt az ország lakosainak kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán talán a nyelvüket is alig lehet majd megtalálni”. Nem sokkal később, Fényes Elek mutatta meg szilárd statisztikai adatokra támaszkodva, hogy a magyarság valóban kisebbségbe szorult Magyarországon. És akkor még szó sem esett az egyre erősebben kibontakozó elmaradottság-tudatról, amely a reform-kor mozgalmainak talán legfontosabb gondolata lett. 

A nemzethalál-rémálom persze az élet minden területén megszülte a nagyszabású megújulás elképzeléseit: nyelvújítás, iparfejlesztés, polgárosodás, haladás lettek a kor nagy eszményei. 

– Azon kívül, hogy ezek a nagy gondolatok hamarosan irreális célok felé is kinyíltak, volt egy másik probléma is a magyar nemzetformálódással – mutatott rá Jakab György. – Ez a modern nemzettudat ugyanis a kora újkori, rendi, nemesi nemzetfelfogásból származik. Mátyás király halála után kezdett kialakulni a magyar kis- és köznemesség ideológiája, amelynek olyan sarokpontjai voltak, mint az idegenellenesség – 1505-ben mondta ki a rákosi országgyűlés, hogy ha Ulászló fiúutód nélkül halna meg, a magyarok soha többé nem választanak külföldi származású uralkodót –, a kiváltságokat rögzítő Tripartitum, amely a Dózsa féle felkelés után igyekezett rögzíteni a magyar nemesség előjogait, meg persze a hun-magyar honfoglaló-, hódító-tudat, amelyre Werbőczy is hivatkozik, de amelyet addigra már alaposan kidolgoztak a krónikaírók. Ezt a szellemi közeget formálja át Mohács, illetve az ország széthullása, s tölti föl egyrészt a megmaradásért vívott halálos küzdelem eszméivel, másrészt az áldozatiság gondolataival. Ráadásul ez az ideológia, magyar nemesség nézőpontjából tekintve, végül is rendkívül sikeres: hivatkozási alap, mozgósító erő minden alkalommal, amikor a Habsburg királyok vagy az erdélyi fejedelmek abszolutista törekvéseit kell elgáncsolni. Problémássá akkor válik, amikor erre az alapra próbálja ráépíteni a reformkori magyar nemesség a modern polgári nemzet eszméjét, azaz a nemesi nemzet fogalmát terjesztette ki az országlakosokra, akkoriban úgy is mondták, a hon minden lakója a „Szent Korona tagjai” közé emelkedik. No igen, csakhogy az így egyenjogúvá tett tömeg nagy részének semmi köze nem volt azokhoz az eszmékhez, amelyek a nemesi nemzet keblét emelték. Sem a honfoglalás, sem Mohács, sem a rendi ellenállás sikerei, sem a nyelvi-kulturális közeg nem volt az övék. És persze így nem lett az övék a szabadságharc sem. Tudjuk, hogy a nemzetiségek többségre nem tudott azonosulni a magyar törekvésekkel, de Illyéstől például azt is tudhatjuk, hogy a társadalom legalján élő zsellérek, cselédek fölött úgy zúgott el 48-49, hogy alig-alig vettek tudomást róla. Világos traumája persze megerősítette az áldozattudatot, s ezzel megerősítette az egész rendi-nemesi-nemzeti eszmekör alapját, azt, hogy a nemzethaláltól csakis az – akkorra szilárd kereteket öltött – tradicionális nemzetfelfogás védhet meg minket.  A kiegyezés pedig újra megerősítette az ideológiát, bizonyítva az ellenállás sikerességét. Így aztán a 1867 után sem tudott, s nem is akart új irányokat nyitni a magyar közgondolkodás, és ismét felgyűltek a hazafias illúziók: hogy majd Budapest lesz a Monarchia központja, elmagyarosodnak a nemzetiségek, meghódítjuk a Balkánt, terjeszkedünk Dél-Kelet-Európában és így tovább és így tovább. De ezek a fantáziák egyáltalán nem voltak reálisak. Sem a Habsburgok, sem a nemzetiségek nem akartak magyarrá válni… És jött Trianon és jöttek a revíziók, és jött a világháború, és jött a kommunizmus és jött a rendszerváltás… és újra és újra ismétlődtek a honderű és honború egymást kergető illúziói. 

Úgy tűnik, valami végzetes circulus vitiosusba keveredtünk. Hogy hogyan jött létre a sátáni hurok, hogy van-e kiút az önismétlő mintából, arról legközelebb beszélgetünk. 

Jakab György: Honderű és honború – A nemzeti áldozattudat nyomában. Cser Kiadó, 2026.

folyt. köv.