Az utóbbi hetekben a nemzetközi sajtóban egymást érték azok a hírek, amelyek az orosz könyvpiac egyre szokatlanabb jelenségeire hívták fel a figyelmet. A történetek első látásra abszurdnak tűnnek: könyvesboltoknak küldött megsemmisítési listák, „külföldi ügynöknek” minősített írók, könyvtárakból eltűnő kötetek és olyan kiadványok, amelyek nem tartalmuk, hanem egy támogató intézmény miatt kerülhetnek tiltólistára.

A BBC beszámolója szerint több orosz könyvesbolt olyan listát kapott beszállítójától, amelyben több tucat könyv címét sorolták fel azzal az utasítással, hogy a köteteket adják vissza vagy semmisítsék meg. A listán számos nemzetközileg ismert szerző szerepelt, köztük Jeffrey Eugenides, Bridget Collins, Slavoj Žižek, M. L. Rio, Adam Silvera, André Aciman, Becky Albertalli és Alice Oseman művei. A közös nevező sok esetben nem politikai tartalom volt, hanem az, hogy a szerzők vagy műveik kapcsolatba hozhatók az orosz hatóságok által problémásnak tartott témákkal – például az LMBTQ-ábrázolással, liberális társadalomkritikával vagy olyan nyilvános állásfoglalásokkal, amelyek szembemennek a hivatalos orosz narratívával. 

A jogalap az orosz „külföldi ügynök” törvény, amely eredetileg civil szervezetekre vonatkozott, ám az elmúlt években fokozatosan kiterjesztették újságírókra, aktivistákra, művészekre és írókra is. A státusz nem csupán adminisztratív címke: a megjelölt személyeknek külön jelöléseket kell használniuk publikációikban, és számos korlátozással szembesülnek. Mostanában éppen azzal, hogy indexre kerülhetnek az érintett könyvek. A szabályozás vagy pontosabban a cenzúrarendelet nemcsak azokat a műveket érinti, amelyek szerzőit „külföldi ügynöknek” nyilvánították, hanem olyan kiadványokat is, amelyek valamilyen módon kapcsolatban állnak a hatóságok által nemkívánatosnak minősített szervezetekkel. 

A helyzet egyik legkülönösebb vonása, hogy egyes könyvek nem a bennük foglalt tartalom miatt válhatnak problémássá. Előfordulhat, hogy egy tudományos vagy kulturális kiadvány azért kerül veszélybe, mert megjelenését olyan alapítvány, egyetem vagy nemzetközi szervezet támogatta, amelyet az orosz hatóságok „nemkívánatosnak” minősítettek. A sajtóban példaként gyakran említik a Yale Egyetemet, amelynek egyes programjai vagy együttműködései miatt hivatkozási alapként is gyanússá válhatnak bizonyos publikációk. 

Ez azt jelenti, hogy a könyvtári és könyvkereskedelmi döntések sok esetben nem esztétikai, tudományos vagy olvasói szempontok alapján születnek, hanem intézményi kapcsolatok és jogi kategóriák mentén.

Friss orosz sajtójelentések szerint a szabályozás következményeként akár minden hetedik könyv is kikerülhet az orosz könyvtárakból. A könyvtárosok és könyvkereskedők számára ez rendkívül nehezen kezelhető helyzetet teremt. Egyfelől kötelesek megfelelni a szabályozásnak, másfelől olyan művek eltávolításáról kell dönteniük, amelyek korábban a kortárs világirodalom vagy tudományos diskurzus természetes részét képezték. A gyakorlatban ez gyakran bizonytalansághoz vezet: nem mindig egyértelmű, hogy mely könyvek érintettek, milyen formában kell őket jelölni, és mikor szükséges ténylegesen eltávolítani őket. 

Az orosz olvasók számára a változások fokozatosan szűkíthetik a hozzáférést a nemzetközi irodalom egy részéhez. Bár sok mű továbbra is elérhető marad digitális formában, magánkönyvtárakban vagy régebbi kiadásokban, a hivatalos könyvtári és kereskedelmi kínálat átalakulása hosszú távon befolyásolhatja, hogy milyen szerzőkkel találkozik egy új olvasói generáció.

Az egész folyamat különös paradoxont rajzol ki: miközben Oroszország továbbra is a világ egyik legnagyobb könyvpiaca, a könyvek körüli jogi és politikai kategóriák egyre nagyobb szerepet játszanak abban, hogy mi kerül az olvasók elé – és mi tűnik el a polcokról.