A 2025-ös irodalmi Nobel-díjat Krasznahorkai László magyar író kapja „lebilincselő és vizionárius életművéért, amely az apokaliptikus terror közepette megerősíti a művészet erejét” – így fogalmazott az elismerést nyújtó Svéd Akadémia. Írásunkkal Krasznahorkai egy-egy könyvének korábbi recenzióval tisztelgünk a világhírű magyar prózaíró előtt.

Azt még azért tegyük hozzá, hogy a Nobel-díjat adományozó Svéd Akadémia még annyit tett hozzá honlapján, hogy „Krasznahorkai László a közép-európai hagyomány – Kafkán át Thomas Bernhardig – kiemelkedő epikus írója, akit az abszurdizmus és a groteszk túlzások jellemeznek. De írói stílusa sokkal több, és kelet felé is tekint, mivel elmélkedőbb, finoman kalibrált hangnemet ölt.”

És most nézzük, hogy a Könyvkultúra Magazin milyen recenziókkal ünnepelte a korábbi években Krasznahorkai László egy-egy új művének megjelenését, illetve azok újrakiadását!

Az utolsó farkas /2009/– recenziórészlet

„…mi a fenét kerestél te Extremadurában, nincs ott semmi, hatalmas, kegyetlen, sivár, sík terület egy kis hegyvidékkel itt-ott, főleg a határ felé, rettentő szárazság, kopár hegyek, szikkadt föld, ember alig, mert ott a legnehezebb az élet, súlyos nyomor és száraz űr…” Így jellemzi Az utolsó farkas című regényében Krasznahorkai László azt a helyet, ahová főhősét küldi. A kiégett és csak tengő-lengő filozófus céltalan élete egy csapásra fordulatot vesz, amikor rejtélyes módon meghívást kap egy titokzatos alapítványtól, hogy utazzon el a fent leírt vidékre, Extremadurába, hogy ott alkosson kedvére, vagyis írjon egy tanulmányt arról. Mivel a főhős nem mellesleg meglehetősen szűkösen él, és a meghívó arról is, hogy utazását és teljes ellátását fizetik, nagy a kísértés, melynek végül nem tud ellenállni. Elindul hát, hogy kiderítse vajon mi várja ott, Extremadurában, a kietlen vidéken, ezen a halál-völgye hangulatú helyen. Itt találkozik az „utolsó farkas legendájával”, mely történet tulajdonképpen értelmet ad utazásának. Krasznahorkai László, akit a Tarr Béla filmek forgatókönyv írójaként is ismerünk, számos alapvető regénye után most egy igazi irodalmi csemegét kínál nekünk. A Magvető Kiadó ezúttal egy 2009-ben írt rövid művét mutatja be 11 év után újrapublikálással az olvasóközönségnek, mely műfaját tekintve kisregény. A közel 50 oldalas kötet különlegessége, hogy abban egyetlen mondat található, egészen pontosan egy krasznahorkai mondat, hiszen tudjuk, hogy a szerző valami miatt gyűlöli a legkisebb írásjelet, a pontot, ezért nemigen használja, ez esetben pedig odáig megy, hogy csupán egyszer.”

 Báró Wenckheim hazatér /2016/ – recenziórészlet

„A történet a címbéli báró a tengerentúlról magyar kistelepülésnek mondható szülővárosába való visszatéréséről szól, arról, ahogy életével leszámolva megérkezik az eredet helyére, s ahol valami újat kezd. Sokan úgy vélik, hogy Wenckheim csupán egy beteges csaló, hogy csak ámítja a közönséget és se pénze, se terve nincs, hogy újraépítse a magyar mikrotársadalmi jövőt. Ugyanakkor szintén sokan vannak, akik bíznak benne, és alakjában vélik felfedezni a magyar messiások new wave ikonját, aki majd olajszállítmányokkal, hatalommal, pénzzel, befolyással valami egészen elementárisan és döbbenetesen újat hoz el a kisvárosra. 

Aki szívesen dagonyázik a Krasznahorkaitól megszokott disztópikus társadalmi viszonyok keltette világ epizódjaiban az nem fog csalódni a Báró Wenckheim hazatér-ben. Számomra ez a történet leginkább talán a Werckmeister harmóniákhoz áll leginkább közel, mivel ahogy abban is, úgy ebben is sokáig kétséges, hogy az egyre inkább a világ végét jelző időszak megoldást, totális végpusztulást, netán rendrakó happy end-et ad-e. Kétségek gyötrik tehát az olvasót, ahogy a báró hazaérkezésével egyre inkább elszabadul a történet fejezeteiben valami érthetetlenül és mégis logikusan végzetes apokalipszis vagy mindvégig egy orbitális blöffel állunk szemben.”

Aprómunka egy palotáért   2018 – recenziórészlet

„Krasznahorkai László és az Apró munka egy palotája című könyve, melynek szűken vett története az, hogy van egy new yorki könyvtáros, egy Hermann Melvill nevű fickó és két betű eltéréstől eltekintve ugyanaz a Herman Melville, aki a Moby Dicket írta. Ez a könyvtáros a magam jellegzetes krasznahorkai stílusú elbeszélő, elmesélő módján kitárja előttünk azt a világot amiben ő él. Ennek két nagy bázistémája van az egyik a könyvtárosság, ami a fickó teljesen bele van őrülve, hogy hát miért kell az olvasóknak elvinni a könyveket, miért nem lehet megtartani, miért kell egyáltalán bárkinek bármit is odaadni, miért nem lehet ezt a rendszert a könyvtárosoknak csupán csak őrizni. A másik téma a maga hermanmelvilleség, ugye az eredeti Moby Dick íróról van szó, és a regény főhőse utánajár, hogy a Moby Dick szerzője valójában hogyan élt, mit csinált Manhattanben, hiszen ez a könyvtáros is ott él New Yorkban, és végigjárja, végigkutatja, végigelemzi a Moby Dick írójának életét, hogy vodkázott, hogyan írt, alkotott milyen helyeket járt be, mik voltak a kedvenc sétahelyei, melyik volt a kedvenc kocsmája, miért 3 és 5 óra között kocsmázott, akkor vannak a legkevesebben, mint írja, és ez az egész, ahogy ez meg van írva ez természetesen ugyanolyan, mint Krasznahorkai minden regénye: egy ilyen hömpölygő, rendkívül nagy körmondatokból álló és – nem túlzás – oldalnyi körmondatokba belefogalmazott, tulajdonképpen hablatyolás. nem szócséplés, hanem egy olyan hablatyolás, amit látunk, illetve hallom a Sátántangóban, amikor ott van egy nagyon hosszú kocsmajelenet az eleve nem túl rövid, 421 perces filmben, amikor egy rendkívül hosszúra nyújtott kocsmajelenetben és egy azon belül is szintén relatíve hosszú olyan rész, ahol két részeg beszélget, melyben különösen az egyik így monologizál, és ott egy bizonyos baktatásról beszél, hogy ő csak baktatott, és baktatott (és tudjuk jól ez a Sátántangó című film önmagában a baktatások filmje, az egyik tanyáról a másik tanyára való átbaktatás vagy az egyik életből a másikba való átbaktatás, miközben ezeket az életeket ott előttünk Tarr Béla bemutatja, majd pedig egybegyúrja). Szóval ez is egy ilyen baktatásos monologizálás, ahogy ez a Hermann Melvill, aki vélhetően beleőrült abba, hogy ő könyvtáros és egy ilyen különc, ugyanakkor mégiscsak egyfajta nímand fazon, aki azzal hogy Herman Melville, a Moby Dick írójához hasonlítják, sőt, miként írja, hogy ahol eredeti Herman Melville lakott ő még ugyanabban az utcában is lakik, és sokan elzarándokoltak az író házához egykori házához, és ott őt megtalálják és ugyanaz a név és akkor ez az egész nagyon misztikus.”