A Perzsa levelek a felvilágosodás korának − az ész harcának a maradiság ellen − emblematikus műve. Voltaire, Diderot, d’Alembert, Montesquieu és Rousseau új értékeket hirdetnek meg: az oktatás, az ismeretek az emberek felvilágosodását hivatottak szolgálni. Kávézók és szalonok a helyszínei az eszmecseréknek és vitáknak. Az irodalom új világképet tükröz és hozzájárul az olvasók tájékozottságához. Montesquieu, teljes nevén Charles-Louis de Secondat, La Brède és Montesquieu bárója az 1721-ben megjelent Perzsa levelek című levélregényében a hatalom visszaéléseit leplezi le, és egy új, igazságosabb társadalmat kíván megalapozni.

Kép forrása

Öröklött cím
Montesquieu a Bordeau-tól nem messze lévő La Brède várában született 1689-ben. Középiskolai tanulmányait egy Párizs közelében lévő, modern szellemű papok által vezetett középiskolában végezte, ahol magas szinten tanították a történelmet, az orvosi és a földrajzi ismereteket. 1708-ban Bordeaux-ban szerzett jogi diplomát, majd apja halála után ő maga vezette a családi birtokot. 1716-ban nagybátyjától nem csupán a La Brède és Montesquieu bárója címet, de a törvényszéki elnöki tisztséget és nem utolsó sorban a jelentős vagyonát is megörökölte. Ekkor a Bordeaux-i Akadémia tagjának is megválasztják.
Montesquieu politikatörténeti, orvostudományi és pénzügyekkel foglalkozó könyvei után írta meg azonnali sikert hozó levélregényét, a Perzsa leveleket. 1728-ban, hosszabb európai utazása során járt Törökországban, Itáliában, Ausztriában és Magyarországon is. Egy évvel később Németországba és Hollandiába látogat, majd 1730-ban egy évet tölt Angliában.

Kép forrása

Montesquieu az irodalmi szalonokban
A nagy múltú irodalmi szalonok a 18. században váltak az írók, tudósok, filozófusok és festők találkozó helyeivé, ahol a résztvevők megvitatták a politikai és irodalmi aktualitásokat. A felvilágosodás korában a legtöbbször nők által szervezett összejövetelek fontos szerepet játszottak az új eszmék elterjesztésében. Az egyik leghíresebb irodalmi szalon Madame Geoffrin nevéhez fűződik. A kispolgári családból származó asszony férje halálával jelentős vagyonra tett szert, és 1749-től egészen 1777-ben bekövetkezett haláláig a Rue Saint-Honorében lévő rezidenciáján fogadta a kor hírességeit, köztük a matematikus D’Alembert-t, a filozófus Diderot-t és Montesquieu-t. Madame Geoffrin az Enciklopédia kiadásához anyagilag járult hozzá. 1812-ben Gabriel Lemonnier megfestette azt a képet, ami azóta is a legtöbbet emlegetett festmény, amikor a felvilágosodás nagy gondolkodóiról van szó. A kép címe: Voltaire A kínai árva című tragédiájának felolvasása Madame Geoffrin szalonjában. A képen látható az ünnepelt Voltaire mellszobra, valamint a szalon valamennyi látogatója, köztük Georges Louis Leclerc comte de Buffon, Jean Le Rond d’Alembert, Montesquieu, Denis Diderot, Jean-Jacques Rousseau, Marivaux. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a valóságban ilyen összetételben soha nem találkoztak ezek a hírességek, a festő az utókor számára mintegy emlékezetőül ábrázolta őket együtt.

Kép forrása

A Perzsa levelek
A Perzsa levelek bevezetőjében Montesquieu – elkerülendő a személyeskedő kritikákat – nem vállalja fel az író szerepét, úgy tesz, mintha csak lefordított volna egy művet: „Én tehát csak fordító vagyok s mindössze az volt a gondom, hogy a művet a mi fölfogásunkhoz alkalmazzam.” A Perzsa levelek főszereplője két perzsa fiatalember, Üzbek és Rika, akik nyugati utazgatásaik élményeit írják meg egymásnak és otthoni ismerőseiknek. A két perzsa fiatalember külső szemlélő nézőpontjából ítéli meg a francia társadalmat és erkölcsöket. A perzsa és francia civilizáció különbsége olyannyira szembetűnő, hogy a párizsi társadalmi szokások, viselkedési formák nevetségesnek tűnnek Üzbek és Rika számára, ugyanakkor a párizsiak a két idegen fiatalember keleti vallási szokásait, viselkedését tartják nevetségesnek. Egészen odáig, hogy megkérdezik: Hogyan is lehet valaki perzsa? Rika írja a XXX. levélben: „Párizs lakói egészen a különcködésig kíváncsiak. Amikor megérkeztem, úgy néztek rám, mintha az égből pottyantam volna: öregek, férfiak, asszonyok, gyerekek mind látni akartak. (…) Néha órákig ott időztem egy-egy társaságban és rám se néztek, alkalmat se nyújtottak rá, hogy egyáltalán kinyissam a számat; ám ha véletlenül valaki tudtukra adta, hogy perzsa vagyok, nyomban susogás támadt körülöttem: ah! ah! ez az úr perzsa? Valóban különös dolog. Hogyan is lehet valaki perzsa?” (A Perzsa leveleket Kis János fordításában idézem.)

Kép forrása

A királyság és az egyház szatírája
Montesuqieu két legmaróbb gúnnyal tárgyalt témája a királyság és az egyház. XIV. Lajosról szól Rika levele Ibbennek: „A francia király Európa leghatalmasabb fejedelme. Nincsenek aranybányái, mint szomszédjának, a spanyol uralkodónak, mégis gazdagabb nála, mert gazdagságát a legkimeríthetetlenebb bányából, alattvalói hiúságából meríti. Hatalmas háborúkat indított és harcolt végig, s nem volt hozzá egyéb anyagi alapja, mint egy sereg eladó cím és rang; s milyen csodája az emberi kevélységnek: seregei megkapták zsoldjukat, várait megerősítették, flottáit fölszerelték. Ez a király egyébként nagy varázsló is: alattvalóinak a lelkén is uralkodik, azok úgy gondolkodnak, ahogyan neki tetszik. Ha kincstárában csak egymillió tallér van, s neki kétmillióra van szüksége, semmi egyebet nem kell tennie, mint megértetnie velük, hogy egy tallér voltaképpen kettőt ér, mind elhiszik neki. Ha nehéz háborút visel és nincs hozzá pénze, csak belé kell vernie a fejükbe, hogy egy darab papiros is pénz; nyomban ez lesz a meggyőződésük. Sőt még azt is elhiteti velük, hogy puszta érintésével mindenféle bajból kigyógyítja őket: ekkora hatalma van a lelkeken.”
Üzbég XIV. Lajos jellemének ellentmondásait karikírozza. Elsősorban uralkodásának hibáira hívja fel a figyelmet. Rávilágít a 18. század elejének Franciországában kialakult kapcsolatokra a király és alattvalói között, amely már nem feudális, hanem kiszolgáló. Montesquieu különleges figyelmet szentelt XIV. Lajos egész uralkodásának, olyannyira, hogy fennmaradt feljegyzései elárulják, hogy szándékában állt a király életrajzának megírása, amire aztán nem került sor.

Kép forrása

A közjó érdekében
Már az első levélből kiderül, hogy a két főszereplő nagyon vallásos. Nem lehet tehát azon csodálkozni, hogy az egyik legfontosabb téma a vallás, ami egyébként a 18. században a politikai viták kereszttüzében állt.
Az egyházról Rika ír Ibbennek: „A kereszténység feje a pápa. Ódon bálvány, akit folyton tömjéneznek. Hajdanában még a fejedelmek is rettegtek tőle, mert éppoly könnyen letette őket, mint a mi nagyszerű szultánjaink Irimetta vagy Georgia királyát. Ma már azonban nem félnek a hatalmától. Azt állítja, az egyik legelső kereszténynek, Szent Péternek az utóda, s ez kétségkívül gazdag örökség, mert roppant kincsei vannak és terjedelmes országon uralkodik.”
A papokról ezt olvassuk: „A püspökök olyan hivatalnokok, akik alája vannak rendelve és tekintélye alatt két igen különböző hivatalt gyakorolnak. Ha mind együtt vannak, hittételeket nyilvánítanak ki, akárcsak a pápa. Magukban pedig semmi egyéb dolguk nincs, mint az, hogy fölmentést adjanak a törvény teljesítése alól. Mert tudd meg, hogy a keresztény vallás tele van egy sereg igen nehéz gyakorlattal, s minthogy úgy találták, nehezebb a kötelességeket teljesíteni, mint olyan püspököket állítani, akik a kötelességek alól mentesítenek, a közjó érdekében ezt az utóbbi megoldást választották; úgyhogy ha valaki nem akar ramadánt tartani, nem akarja alávetni magát a házasság formaságainak, meg akarja szegni fogadalmát, a törvény tilalmai ellenére akar házasodni, sőt olykor akkor is, ha pontosan az ellenkezőjét akarja tenni annak, amire megesküdött: elmegy szépen a püspökhöz vagy a pápához, s az nyomban megadja a fölmentést.”

Kép forrása

A perzsa és a francia nők
Rika összehasonlítja a keleti és a francia nőket, valamint a társadalomban betöltött szerepüket, és ez az összehasonlítás egyáltalán nem hízelgő francia nőkre, jóllehet a perzsa nőket is − akik lefátyolozva, bezártan élnek az eunuchokkal a szerájban − kiszolgáltatottaknak mutatja be: „Ez a szent hely olyan számukra, mint egy börtön.” A nyugati és a keleti nőket minden elválasztja: előbbiek szabadabbak, de kacérok, vakmerőek, bort isznak, játákszenvedélyüknek élnek, míg a szeráj „az egészség és az örömök” színhelye. Ez a kitétel nyilvánvaló ellentmondásban áll azzal, amit Montesquieu fentebb írt a perzsa nők helyzetéről. A nők és a férfiak kapcsolatáról pedig ezt olvassuk: „Az európai népeknél a házasság első negyedórájában elsimul minden nehézség; az esküvői áldással egy időben mindig megnyílnak a végső kegyek is; a nők itt egyáltalán nem úgy viselkednek, mint a mi perzsa hölgyeink, akik néha hónapokig is ellenállnak nekünk; ezek itt teljesen megadják magukat, s csak azért nem veszítenek semmit, mert már régen nincs mit elveszteniük; de gyalázatos dolog! (…) Itt a férjek békés megadással fogadják sorsukat s olybá veszik feleségük hűtlenségét, mint egy rossz csillagzat kikerülhetetlen átkát. Ha egy férj csak maga akarná birtokolni feleségét, úgy tekintenének rá, mint a közösség örömének elrontójára, mint egy őrültre, aki a többiek kirekesztésével csak maga óhajtaná élvezni a napvilágot.”
A Perzsa levelek jelentősége abban áll, hogy megtaláljuk benne azokat az eszméket, amelyek elvezettek a felvilágosodás filozófusainak dogmák elleni és a vallási tolerancia melletti álláspontjához.