A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük. Időhatár volt az az év. Jó három évtizeddel ezelőtt nekifogtunk újra. Nekifogtunk és a rendszerváltás lelkesedésével hittük befejezhetőnek azt a munkát, amit vagy két évszázaddal ezelőtt kezdtek legjobbjaink. Úgy reméltük, immár nincs semmi akadálya annak, hogy Magyarország a tisztes jólét, a polgári szabadság, a nemzeti önazonosság, s mindezekkel együtt természetesen a legértékesebb európai kulturális hagyomány otthonává váljon. Olyan országgá, ahol józan értelem uralja a vállalkozások világát, ahol okos vitákban edződik a demokrácia, ahol a magyarság főképp kulturális hagyományainkkal való azonosulást jelenti, s amelyben az egyéni boldogulás – afféle modern, sőt posztmodern idea szerint – leginkább attól függ, kinek-kinek miféle műveltséget sikerül összegyűjtenie.

Kép forrása

Faust tragédiája
Messzire jutottunk. Messzebbre, mint előttünk bármelyik nemzedék, amelyik efféle célokat tűzött maga elé. Magyarország ma közelebb áll a reformkori nemesség, a kiegyezés-kori polgárság, a huszadik századi értelmiség álmaihoz, mint valaha. A sors azonban nem adta meg nekünk, hogy békén élvezzük az alkotó közösség munkájának örömét. Úgy jártunk, mint Goethe Faustja, aki a mese végén gyönyörködve tekint szét királyságában: íme, a bölcsen megszervezett közösség tagjai a rengeteg összegyűjtött ismeret, tapasztalat, tudományos eredmény segítségével „megbékítik önmagával a földet,/Határt szabnak az árnak, és /A tengert béklyóba verik.” Szabad nép építi szabad honát. Miközben Mefisztó már látja, mindazt, amivel most nekünk is szembe kell néznünk: „Ha jól hallottam én a hírt, nem árkot ásnak itt, de sírt.”
Míg mi azt hittük, hogy a szabadság emelője lesz szellemnek és jellemnek, mára egyértelművé vált: a gátak hiánya leginkább a gátlástalan önérdeknek, a felelőtlen hamisságnak, a tudatlan hitbuzgalomnak nyitott teret. Világmegváltó agyrémek sokasága, ostobaságból fűzött szekták térítő agressziója, bárgyú műveletlenség dacos önhittsége röhög felénk a szabadság és a jólét zászlója alól, miközben szorgalmasan ássa annak a polgári-nemzeti, felvilágosultan keresztényi közösségnek a sírját, amelyért két évszázada küzdenek hőseink. 
Eredményeinket most meg kell védenünk! 

Kép forrása

Üzletté vált kultúra
Bontakozó életünk mellett szárba szökkent arrogáns butaság zagyva ricsaja nemcsak arra szólít bennünket, hogy védjük meg mindazt, ami teljesebbé, gazdagabbá teszi létünket, de arra is figyelmeztet, hogy azt a békés, kiegyensúlyozott, alkotásban kiteljesedő életet, amiről harminc évvel ezelőtt álmodtunk, nem érhetjük el soha. Az európai ember szabadsága, gazdagsága, szolidaritása, tudása és technikája olyan világot teremtett, amelyben a kultúra elveszítette lélekemelő erejét, katarzist-kínáló élményből árucikké változott, s felkerült a szupermarket polcára a pipereszappan és a mélyhűtött pizza közé.  
Erre az átalakulásra már Jean Francois Lyotard felfigyelt, amikor 1979-ben megjelent könyvében, A posztmodern állapot – Tudósítás a tudásról című munkájában rámutatott arra, hogy a modern számítástechnikának köszönhetően a tudás nemcsak felhalmozható, s így más tudáselemek kialakítására használható alapanyag, de mindenféle egyéb célok érdekében válogatható, rendszerezhető, targetálható információtömeg, amelynek legfontosabb jellemzője az lett, hogy a profittermelés céljából felhasználható, adható-vehető. Mindebből következően – hangoztatta negyven évvel ezelőtt – a tudás nem olyasmi, ami az ember teljesebbé válását segíti, hanem pusztán üzleti tényező. Termelőerő. És mivel termelőerő, már azt a kérdést sem lehet feltenni állításaival kapcsolatban, hogy vajon igazak-e vagy hamisak. A kultúra – írja Lyotard – „kimondott vagy ki nem mondott kérdése immár nem: Mi az igazság? hanem: Mit szolgál ez? A tudás elüzletiesedésének kontextusában ezen utóbbi kérdés legtöbbször azt jelenti: Eladható-e? A hatalom növelésének kontextusában pedig: Hatékony-e?” Az információ mára tragikusan elszakadt a valóság kérdésétől, s értéke csak attól függ, mennyire szolgálja vásárlójának, megrendelőjének céljait.
És ez a tudás – épen mert tartalma, lényege szerint sem az emberre, sem a valóságra nincs tekintettel – emberellenes és valóságellenes ismeret lett. Gender studies, gay-parade-mozgalom, egyedi személyesnévmás-őrület, harcias állatvédelem, még harciasabb PC-idiotizmus, történelemátíró egyenlősdi, ilyen és olyan összeesküvés-elméletek, klímahisztéria, oltás- és gyógyszerellenes tanok, mágikus világképek, diktatúra-rettegés, a globális kapitalizmus körül glorifikálódó megváltás-remények és mindenféle fényevő bolondéria jár vidám kánkánt a polgári műveltség hajdani színpadán. Hangos ricsajuk mellett egyre csendesebbnek, s ezért egyre jelentéktelenebbnek tűnik az európai ember klasszikus értékvilága. A hasznosítás céljából termelt kulturális javak – éppen mert anyagi, hatalmi előnyt jelentenek forgalmazóiknak – kiszorítják, rombolják, erodálják a minőségi műveltség egyre több elemét, amelyek sajnos pusztán mentális előnyt jelentenek. 

Kép forrása

Cyrano tévedése
Most tehát úgy állunk, hogy akarjuk-nem akarjuk, elszánt küzdelmet kell vívnunk értékeinkért, kultúránkért, ráadásul nem is feltétlenül valami pátoszteli, emelkedett magaskultúráért, hanem olykor pusztán a hétköznapi normalitásért. 
Harminc évvel ezelőtt azt gondoltuk, hogy polgári létünkért a politikai és a gazdasági térben kell helytállnunk. Harminc esztendeje a polgári eszmény is csak annyit jelentett: olyan emberré kell lennünk, aki anyagi önállósággal és függetlenséggel rendelkezik, s aki erre az egzisztenciális szabadságra támaszkodva közvetve vagy közvetlenül vehet részt a közösség ügyeinek intézésében. Olyan emberré kell lennünk, aki a saját lábán áll, aki dönteni tud, s vállalja döntésének következményeit. Eddig terjedt akkoriban a polgári felelősség. 
Ma azonban ennél többet, s leginkább mást kell, hogy jelentsen a polgári öntudat. Megváltozott világunkban a szabad ember már nemcsak önmagáért, a családjáért, a közösségéért, a nemzetéért felelős, de magára kell, hogy vegye a kultúra védelmének feladatát is. Nekünk most nem pusztán gazdasági-politikai tennivalóink vannak, de dolgunk az is, hogy megóvjuk az emberi szellem legjelesebb teljesítményeit a partikuláris érdekek kártékony hatásaitól, hogy felismerjük a kultúrát veszélyeztető jelenségeket, a társadalomellenes kezdeményezéseket, s ezeket kíméletlen kritikával oda utalja, ahová valók, a primitív babonaságok szemétdombjára. 
Legjobb barátaim egyike, Cyrano – tekintélyes orra és egyenes jelleme miatt ragadt rá a gimnáziumban Rostand hősének neve – mára kiváló polgár lett. Derék mikrovállalkozást vezet, közösségének áldozatos tagja. Ám, mikor szóba jön valamelyik kortárs mélyhülyeség, mondjuk valami nevezetes parafenomén szélhámoskodása, vagy a scientológusok zagyva ideológiája, esetleg egy ismert homoszexuális aktivista harag-nyilatkozata, Cyrano csak vállat von: ez is egy nézőpont. Szilárd szabadelvűsége megengedő jóindulattal fogadja a legrombolóbb, legkárosabb, legszörnyűségesebb eszmék felbukkanását is. Nem akarja megbántani az ostobákat. Eltűri, mert jelentéktelennek tartja a kultúránk elleni támadásokat. Úgy viszonyul ezekhez a destrutív jelenségekhez, mintha még mindig a huszadik században élnénk, amikor jól elkülönült terekben, időkben és viselkedési minták szerint lehetett szétszálazni a proszociális és antiszociális jelenségeket.  
Pedig Cyranónak nincs igaza. Ami korábban a teátrum és a bordély, a könyvtár és a rikkancs, az egyetemi előadó és a kocsmaasztal különbsége volt, az már ugyanazon a képernyőn jelenik meg. Nekünk tudnunk kell megkülönböztetni ezeket, akkor is, ha az áruvá lett műveltség-foszlányok a legtorzabb igénytelenséget öltöztetik színes patchwork gúnyába, s úgy mutogatják, mint a toleráns kulturális sokszínűség etalon-mértékét. 
Ha Cyrano felemelné szavát e maskarádé ellen, ha minden alkalommal, amikor szóba kerül, a helyére taszítaná ezt az ártalmas álkultúra-töredéket, akkor az emberi méltóság, s adott körülmények között saját önbecsülése mellett emelne szót. Mert a kultúra nem üzlet! Nem engedhetjük meg, hogy az legyen! A műveltség az emberi teljesség lehetőségét jelenti. Ha a tudás áru, az ember is az. 
Nietzsche azt írja a hellén világról elmélkedve: „a kultúrát csak úgy lehet ápolni, ha állig fel vagyunk fegyverkezve és bokszkesztyűt húzunk.” Most úgy tűnik, igaza volt. Ne féljünk bokszkesztyűt húzni, ha kell!