A mai mese egy filozófusról, Püthagoraszról, szól és másik filozófus, Iamblichus, meséli róla. 
A mese szerzője Iamblichus, a mára elfeledett, de a maga korában – a Kr. u. második évszázad – nagyra tartott gondolkodó volt, a neoplatonista iskola egyik alapítója. Különös filozófus volt, műveiben keverednek a platóni tanok a miszticizmussal. Hitt a jóslásban és a varázslatokban, valószínűleg e misztikus hajlamok vonzották a püthagoraszi tanokhoz, hisz maga Püthagorasz is ugyanolyan joggal tekinthető vallásalapítónak, mint filozófusnak vagy matematikusnak. Megírta Püthagorasz életét is a Vita Pythagorica-ban. Ez szerencsésen fennmaradt és ebben található egy történet, mely arról szól, miképpen fedezte fel Püthagorasz a zenei harmónia matematikai összefüggéseit.

Kép forrása

A hangok harmóniája
Iamblichus szerint Püthagorasz egy kovácsműhelyben felfigyelt a vasat és az üllőt ütő kalapácsok hangjának harmóniájára. Észrevette, hogy a kalapácsok többségének hangja harmonikusan, a fül számára kedvezően szól, míg volt egy, melynek hangja zavaróan diszharmonikus volt. Megvizsgálta hát a kalapácsokat, és rájött, hogy azok súlya, amelyek harmonikusan szóltak, egyszerű matematikai arányban állnak egymáshoz képest. Ez azt jelenti, hogy amennyiben kalapácsok súlya egymásnak fele, kétharmada vagy háromnegyede akkor azok csengése harmonikus hangokat generál. A disszonánsan csengő szerszám súlya viszont nem aránylott így a többiekéhez. Ma úgy mondanánk, hogy hangjuk kvart, kvint, és oktáv hangközöket adott. Iamblichus szerint így lett Püthagorasz a zeneelmélet matematikájának atyja.
A történet minden bizonnyal nem igaz, ám az bizonyosnak látszik, hogy Püthagorasz tanulmányozta a különböző hosszúságú húrok által kiadott hangokat és azt találta, hogy a húrok akkor szólnak harmonikusan, ha azok hosszainak aránya megegyezik a fenti, a kalapácsok súlyára vonatkozó arányokkal. 

Kép forrása

Égi és földi rend
Ami fontos számunkra az az, hogy Püthagorasz, mint mindenben, a zenében is a harmóniát kereste. A világ számára – és az ókor embere számára általában – harmonikus tökéletességet alkotott. A csillagok járása vagy az évszakok változása, de akár tenger hullámai is erről a tökéletes, okszerű és arányos harmóniáról tanúskodott a szemükben. Ez az arányokban is megjelenő kiegyensúlyozottság tükröződik a művészetükben is, a tökéletes emberi test ábrázolásában vagy az épületeket tartó oszlopok arányaiban. Az égi harmónia tükröződött a földiben és az emberek hittek abban, hogy ez így van jól. „Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van...” – hirdeti Hermész Triszmegisztosz Smaragdtáblája.

Kép forrása

Rossz véletlenek sora
A ma embere ellenkezőképpen tekint a világra. Számára az csupa ellentmondás, váratlanság, többnyire rossz véletlenek sorozata. A művészetben is megtaláljuk ezt. A kortárs zene is például inkább szól a diszharmóniáról, elterjedt a csúf, a torz, a rossz – tehát diszharmonikus – megjelenítése minden művészeti formában. Nem is nagyon vagyunk kibékülve a világunkkal és a sorsunkkal. Ám, mivel emlékezünk a harmónia világára, megfosztottságérzés uralkodik rajtunk, úgy érezzük, elvettek tőlünk valamit; nyugtalanok vagyunk és dühösek. 
Tán el kéne mennünk egy kovácsműhelybe.