Százhetvenöt éve, 1844. március 30-án Metzben, jómódú polgári családban született Paul Verlaine francia költő, a szimbolista költészet egyik legjelentősebb képviselője. A zseniális poéta apja hadmérnök volt, így sokat költöztek, végül 1851-ben Párizsban telepedtek le. Az ifjú Verlaine már középiskolás korában jelét adta költői tehetségének, formai ügyességének, de féktelen, züllésre hajlamos természete is korán megmutatkozott. Érettségi után egy biztosítótársaságnál, majd a párizsi városházán hivatalnokoskodott, ám idejét jórészt irodalmi kávéházakban és szalonokban töltötte, ahol megismerkedett a parnasszistákkal és más jeles kortársaival, köztük Mallarméval és Anatole France-szal.

Kép forrása

Szaturnuszi költemények
A Modern Parnasszus című folyóirat első, 1866-os füzete nyolc versét közölte, még abban az évben kötete is megjelent Szaturnuszi költemények címmel. Hangja Baudelaire-t és Leconte de Lisle-t utánozta, múzsája vélhetően unokanővére és titkos szerelme, Élisa volt, aki egyebek mellett a kötet megjelenését is finanszírozta. A kötetben található egyik leghíresebb verse, az Őszi chanson, amely idehaza Tóth Árpád fordításában lett igazán népszerű. Második kötetében, az 1869-es Szerelmes mulatozásokban a commedia dell'arte és a 18. századi rokokó festők, Watteau és Lancret pásztori világába rejtve érzékelteti érzelmeit. Ebben az évben ismerte meg a tizenhat éves Mathilde Mautét, akit egy évre rá feleségül is vett, és 1871-ben megszületett fiuk, Georges.
A párizsi kommün kikiáltása után Verlaine a tanács sajtótitkára lett. 1871 augusztusában találkozott a „kamasz zseni” Arthur Rimbaud-val, akivel féktelen és szenvedélyes, parázs vitákkal teljes szerelmi kapcsolatba keveredett. Verlaine 1872-ben elhagyta családját (hivatalosan csak 1885-ben váltak el), és Rimbaud-val Észak-Franciaországban és Belgiumban kóborolt. Később együtt utaztak Angliába, ahol Verlaine megírta a Dalok szöveg nélkül című kötetének páratlan zeneiségű verseit, amelyekben olykor megbánásról ír, máskor feleségét szidja.

Kép forrása

Börtön a szerelmi viszály miatt
1873-ban Rimbaud-val ismét Brüsszelbe utaztak. Útközben viszonyuk annyira megromlott, hogy Rimbaud közölte, végleg szakít vele, mire Verlaine rálőtt és megsebesítette a csuklóján. Rimbaud kórházba, Verlaine pedig két évre a mons-i börtönbe került, ahol vallásos olvasmányai és az alkohol hiányának hatására elöntötte a bűnbánat és az áhítat.
1875-ös szabadulása után egy ideig trappista szerzetesek között élt, majd ismét Rimbaud után ment, de stuttgarti találkozásuk vad veszekedéssel végződött. Ezután Angliában francia nyelvet és rajzot tanított, és megírta Bölcsesség című kötetének érzelmi kálváriájáról és áhítatos katolicizmusáról beszámoló verseit. A kötet hazatérése után, 1880-ban jelent meg, és meghozta számára a valódi elismerést. 1882-ben született meg híres verse, a Költészettan, ez adta az ifjú szimbolisták jelmondatát: "Zenét minékünk, csak zenét... A többi csak irodalom" (Kosztolányi Dezső fordítása).
Az 1880-as évek elején egy ideig gazdálkodott, de kudarcot vallott, feleségével sem sikerült kibékülnie. Elkeseredésében visszatért az italhoz és a nemi szabadossághoz, írásaiból élt, de ihlete már nem volt a régi. Hajdan és nemrég (1884), Párhuzamosan (1889) című köteteibe mindent felvett, ami a korábbiakból kimaradt, bohém és erotikus darabokat is, megmutatva költői alkatának kettősségét. „Párhuzamosan élt benne az angyal és a démon” – írta róla Szerb Antal. Jelentős prózai műve Az elátkozott költők című 1884-es kritikagyűjteménye, amelyben hat költő, köztük Mallarmé, Rimbaud és saját maga portréját rajzolta meg, nevét a Pauvre Lélian (Szegény Lélian) anagrammába rejtve. Életének utolsó szakaszából említésre méltók önéletrajzi jellegű feljegyzései, amelyek Kórházaim, illetve Börtöneim címmel jelentek meg.

Kép forrása

Öreg prostik imádója
Hanyatló éveiben múzsái idős prostituáltak voltak, de Angliában ifjú rajongók ünnepelték. Jules Renard francia író így jellemezte: „Mogorva Szókratész és mocskos Diogenész, van benne valami a kutyából és a hiénából.” 1894-ben Leconte de Lisle halála után költőfejedelemmé választották, 1895-ben a francia államtól kapott némi támogatást, de mindez már megkésett: a gyakorlatilag ronccsá züllött költő mocskos utcanők között élt, egyik lábára megsántult, számos betegség gyötörte. Halálát tüdővérzés okozta 1896. január 8-án.
Magyarországon a Nyugat első nemzedéke fedezte fel költészetét, Ady is fordított tőle, legtöbb versét Szabó Lőrinc tolmácsolta, de a legzeneibb fordításokat Tóth Árpádnak köszönhetjük.